Beérkezett pályaművek

Jelige: Anyaforrás

 

Csak annyit mondj

 

Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.

Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálkozok. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.

Nem megy.

Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Figyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.

Elég ebből!

Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.

Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!

– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!

Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.

Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.

Ott áll előttem.

Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.

– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.

Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.

– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.

Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemeiben felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.

– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.

Az ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen felel:

– Nem tudom.

Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.  

Nem tudom.

Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa.  Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, - talán nem.

Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.

Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.

– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.

Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.

Előhúzom a levelet.

Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésének nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.

Hiába.

A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.

Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.

Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell.

Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.

– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.

Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.

– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. – Talán.

Jelige: Fradi

 

Lidérc

 

Otthoni magányos csendben
nem vagyok egyedül sosem.
Látom őt az ajtóban vagy a széken,
vajon velem van, vagy eljött értem?

Sikamlós testén fekete ruha,
ha megérkezik, menten szűk lesz a szoba.
Félek tőle, néha várom,
jön-e, hogy elűzze magányom?

Akkor talál rám, mikor más nem,
de vajon csak játszik, vagy tényleg látja a szem?
Tudom, hogy néz, de arc nélkül,
 eltűnik gyorsan, ha szívem rezdül.

Sötét kalapját örökké hordja,
hogy lelkemnek ne legyen nyugta.
Ki lehet ő, aki itt van velem,
de kámfor lesz, ha tele a terem?

Játék ez, egy sötét fullasztó tánc,
élet és halál, maga a románc.
Borzongató leheletét magamon érzem,
fekete pillantásától megsűrűl a vérem.

Jó ő, vagy maga a gonosz,
ki minden lépésemet lenyomoz?
Segít vagy árt nekem,
talán ő lenne a végzetem?

Sötét testén a ruha már oszlik,
lelkének sugarát megőrzöm élethosszig.
Csak bámulunk egymásra némán,
amott a foszlott, halott alak, itt a vénlány.

 

 

Otthonom

 

Otthonom a Bakony édes zöldje,
hol a magyarnak nemzetiszín a szemfedője,
itt élem az életem,
s majd lelkem tovaszáll a bérceken.

Magyar földnek lángoló ege,
s vérrel öntözött mezeje,
minden rögje értem kiált:
Borulj le kebelére, halld őseid szavát!

Álld ki az ellen viharát,
pislogd ki a hatalom szemedbe szórt porát,
ne engedj a nép özönének,
valld magad az igaz magyar hit őrzőjének!

S ha majd az idő az édes földbe temet,
legyen szellemed nyugodt: tettem eleget.
Talán lesznek majd, akik követnek,
s Hazámnál semmi mást jobban nem szeretnek!

Jelige: HONORITAN

 

Az összeköttető

 

Mindannyian ismerünk okkultizmussal foglalkozó embereket, amatőr szinten ez kimerül a napi horoszkóp elolvasásában, azok azonban, akik profi szintre szeretnék emelni eme földöntúli tudások mérhetetlen ismeretét, iskolákat végeznek, okleveles kuruzslóként emberek százainak biztosítják egyedülálló szolgáltatásaikat. Hogy ezek az emberek mennyire értenek a dolgukhoz, azt nem az én tisztem megítélni, ám nem szeretnék elsiklani azon emberek képessége felett, akik születésüktől fogva a kiváltságos párak közé tartoznak. Azok közé, akik valóban képesek érzékeléseiket meghasítván síkok közti kalandozásokra. Ezeket az embereket a mai ember médiumoknak bélyegzi, habár Edwin esetében a történet sokkal profánabb, mint azt elsőre hinnénk. Edwin a legnagyobb mágusok közé tartozik. Víziói betekintést nyújtanak a jövő történéseibe, elméje a valóság és a szellemvilág közt ingázik. Olykor előfordul, hogy véletlenszerűen transzba esik, ilyenkor fontos, hogy ne küzdjön a nagyobb erőkkel, mert feltehetőleg üzenni akarnak valamit. No persze, olykor megesik az is, hogy a nagyobb erők elunják magukat, ilyenkor rohamokba hajszolják a mestert, és azon hahotáznak, milyen mókásan ropja. Egyszeri emberként bizony megirigyelhetnénk Edwin képességeit, ám ne gondoljuk, hogy az éremnek csak egy oldala van, Edwin rendesen megülte böjtjét különleges életvitelének. Tizenkét évesen az erdőben bóklászott, amikor egy kis tisztáson különös növényre lett figyelmes. Edwin kíváncsi gyerek volt, megkóstolta a csattanó maszlagot, amitől úgy megcsattant, hogy azóta is maszlagokat beszél. Évekig magába fordultan járta a vidéket, faluról falura járt, az emberek azonban felfigyeltek rá. Ahol ő megfordult, ott valami titok napvilágra került, beszélt ő halott férjekkel, nyugtatott már pityergő özvegyeket, sőt, egyszer még a világvégét is megjósolta- igaz, addig még röpke kétszázötven éve van az emberiségnek. Edwin azóta szakállas mesterré avanzsált gyógyító-sámánmágusként tengette napjait, legkülönfélébb problémákkal fordultak hozzá a világ minden tájáról. Egyszer történt, hogy egy tehetős ember felkereste a mester sátrát. Ahogy belépett, rögtön megpillantotta Edwint, aki kifordult szemekkel ült a földön, kezét combjain pihentetve. A férfinek majd kiugrott a szíve, szinte sokkolta a látvány. A sátorban körös-körül füstölők égtek, mindenfelé faládák vették körül, bennük kétes identitású növényi származékokkal. Tett egy lépést a mester felé, aki erre azonnal magához is tért. Fürkészően vizslatta vendége arcát, mintha csak előre tudná a kérdéseket.

  • Isten hozta, Uram! Vagy szellemek, esetleg démonok! Hamarost elválik. Miben segíthetek?
  • Edwin mester, önnek igen jó híre van ebben a szakmában. Egy égető kéréssel fordulnék önhöz, melyre csupán remélni tudom, hogy megoldást kínál.

A nagyhírű mágus kimérten bólintott egyet, majd helyet kínált vendégének.

  • Edwin mester! A feleségem három hete távozott az élők sorából. Jó asszony volt, ám a halál, mint azt tudjuk, nem válogat. Üzleti karrierem során mondhatni ő volt a jobb kezem, a titkárnőm, az intéző. Az ő mobilján fogadtuk ügyfeleinket, és az ő mobilján volt minden információ, amire a kis vállalkozásunk épült. Ma már bánom, hogy nem készítettem másolatokat, de ez most már eső után köpönyeg! Mikor agyonverte a szerencsétlent az áram, éppen egy rendkívül fontos hívást vártam, egy sorsfordító üzlet lebonyolításáról lett volna szó. Kimondhatatlanul szükségem van arra a kontaktra, de uram, a telefon zárolva van!    Ezért fordultam önhöz! Képes lenne-e szóra bírni a Julist, és ha igen, megkérdezné tőle kérem, hogy ugyan mi a készülék PIN- kódja?

A mester megköszörülte torkát.

  • Nos, uram! Hozzám többnyire a búcsúzkodás okán fordulnak az emberek, és bár tény és való, hogy képes vagyok a szellemek nyelvén beszélni, nem vagyok biztos benne, hogy…
  • Uram! Megötszörözöm bérét, ha segít nekem! Segítenie kell! Kérem!

A férfi kétségbeesetten kulcsolta össze kezeit, szemeit kérlelően a mesterre szegezte. Táskájából elővett egy kis batyut, majd a mester felé nyújtotta. A mester belepillantott a batyuba, felcsillantak a szemei, majd elégedett pillantással átvette fizetségét. Mély levegőt vett, kántálni kezdett, kezével a levegőben hadonászott, miközben szemeit forgatta. A tízperces rituálét követően ismét vendége felé fordult, magabiztos mosollyal az arcán.

  • Julis már egy jobb helyen van! Lelke megbékélt, nem nyugtalankodik többé földi hiúságokon. Tisztalelkű asszony volt. Szerette önt. Annyira szerette, hogy mobiljának kódja gyanánt azt a dátumot adta meg, amikor először találkoztak. Nem, uram, sajnos ez nem ilyen egyszerű! Hónap, napra pontosan! Mit hallok!? Ó, igen, Julis szereti önt! Hiányzik neki, és reméli, hogy jobb emberré válik! A földi javak mulandóak, ami igazán számít, az a szeretet, és a tisztesség! Térjen meg a helyes útra, uram, hagyjon fel káros üzérkedéseivel! Ön jobb ennél!

Jelige: Csillagfoszlány

 

 Csillagfoszlàny

 

   Egy vallomás volt csupán,

   Szivárvány-szilánkok fakuló vásznadon,

   S odaègett, hamuvá lett a pirkadó vágy.
 

   Árnymèlyen galamblábakba kapaszkodunk,

   A láb csonka, éppen úgy mint a  gondolat .

   Csak sírásunkat èrtjük , magzatok az abortuszklinikán, 

   Csupán èles fèmek, mikhez hozzászoktat az idegen kèz,
   Ès egy örök szálka, ami nyelvünkbe fúródott .

   Feltámadt a gondolat ,ismeretlen cèlokra èbreszt,
   De ragyoghat-e mèg be Hold földtelen egeket ?

 

*****************

Fekete esernyők

   Fekete az ég, sötétlik a világ,
   Még sötétebbek az esernyők,
   A Szent mise után.
   Gyóntalanul távoznak,
   Az eső mosná le piszkukat,

   De inkább fekete pajzs alá rejtik,
   fájdalmas, bűnös múltjukat.

 

---------------

Emlék

   Egyedül fekszem az ágyon, majd lassan álomba mèlyedt  szemem kinyílik, 
   s kezem, ilyedten a nyakamhoz ér.

   Púpos, fájdalmas kèk fènyek, mik règi fojtogatás nyomai,
   s most  szerelmem ajka érinti meg.

 
   Nem fáj.

   Éget a csók a bőrön át ès forrasztja a  règen belevèsett fájó nyomok hangjait.


 

Jelige: Rigófüttyös

 

SZÜLETNI A FACEBOOKON

 

    A János Vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak. A tanyától a kis patak partja egy fertályóra lehetett. Persze nem mindenkinek. De Sanyika és Lackó fürge lábacskái hamar odaértek a kis fahídhoz.  Tarisznyájukat a hídlábhoz dobták, aztán két oldalt a híd közepére álltak, felkönyököltek a szálkás deszkákra, elrugaszkodtak lábaikkal, és felhúzták magukat a korlátra. Fejük átbiccent a híd felett, s már jól látták a sebes patak vizét. Fürkészték a patak sodraiban úszó apró rákokat, és szapora csíkokat. Gyorsan megunták ezt a bámészkodást, mégis mindig, minden alkalommal belekukkantottak a mederbe, mintha felelősséggel tartoznának az abban rejlő különös világért. Aztán elkezdődhetett a kaland. 1966 augusztusa volt. Ebben az időben, de talán még jóval azután is, minden valamirevaló kölyöknek volt egy titkos búvóhelye. 

   „Figyelj csak!” – szólt Lackó miután lemászott a hídkorlátról, s izgatottan a tarisznyájához futott, amit néhány perce olyan hanyagul vetett a földre. Mindketten a bugyor fölé emelkedtek, s Laci kikerekedő mosollyal egy Zenit 3M típusú orosz fényképezőgépet húzott ki a batyuból. „Ahogy ígértem…”- mondta, „most már megörökíthetjük a bunkerunkat”. A két nyolcéves elindult az aszályos göröngyökön lépkedve a kukoricás felé. Botladozva kutyagoltak, míg az út újra elvált a patakmeder vonalától. Ott hirtelen irányt váltottak, és bebújtak a nyúlánk kukoricalevelek közé. Jól tudták már, hogy a hó közepétől vágják a tengerit, ezért aratás előtt még utoljára meglátogatták a rejteket. Toronyiránt a közepéig. A közeli falu katolikus temploma a dombra épült, így jól látszott, még a sűrű kukoricadzsungelből is. Csak fel kellett ugrani néha, hogy jól lássák az irányt. Egy- egy karcolás az éles levelektől ilyenkor belefért a kirándulásba. Ezernégyszáz lépés- ennyit szokott számolni Sanyika.

   Radó Béla 22 éves lett azon a nyáron. Apja a kukoricacsősz gyakran megkérte fiát: ha ráér, járjon ki helyette a földre.  Béla nagy örömmel tett eleget ezeknek a kéréseknek, bízott benne, hogy egyszer nyakon csípi azt a két szemtelen suhancot, akik folyton letapossák a termést. „Jó volna elkapni őket, még a betakarítás előtt”- gondolta, hiszen oly sokszor túljártak már az eszén. Tudta, hogy a két csirkefogónak van egy búvóhelye valahol a termő mélyén, de még sosem tudta tetten érni őket. A magasles tökéletes kilátást nyújtott a kukoricatáblára. Szélcsendben csak ott mozgott a növény, ahol csapás érte. Még kukker sem kellett hozzá, csak két éles szem, hogy a tilosban járókat lebuktassák a hosszú szárak. Béla pupillái a távolba ragadtak. Éberen várták az apró rezzenéseket a horizont alatt, a termés árulkodó hajlongását. A látóhatár felett ugyanúgy, mint ő, talán egy vándorsólyom kémlelte halk vitorlákkal a tájat. Csapdába esik-e a két kisegér? Béla tekintete lassan fordult balról a nyugati irányba, amerre az út elválik a patakfolyástól, a szomszéd falu templomtornya felé. És megmoccant a kukoricatenger.

   „Ezernégyszázhatvan”- lihegte ki Sanyika, mikor a szűk és éles ösvény előtt megnyílt végre a menedék. Néhány négyzetméteren puhára taposott kukoricaszárak és levelek. A bunki egyik oldalán két tuskóból és egy fenyőlécből összeeszkábált padocska. Mellette a sarokban egy farekesz, teli fegyverekkel: csúzlik, íjak, nyílvesszők, és egy rajzolt térkép az idevezető útról. Szemben, a másik sarokban fellazult föld, és egy kis ásó. Lackó egyből munkához látott, és egy kis fémdobozt kapart elő. A dobozban gatyagumi, spárga, bicska és gyufa volt, és egy fél doboz Fecske. A cigarettát édesanyjától csente el egy pár hete. Fáradtan a tákolt padra huppantak, szakszerűen meggyújtották a füstölnivalót, és némán pöfékelni kezdtek, mint akik jól végezték dolgukat. A csendes meditációt követően tarisznyájuk felé nyúltak, hogy kicsomagolják a szüleik által bekészített finom uzsonnás szendvicseket. Ekkor akadt Lackó tenyere a masinába. „Előbb a képek!”- kiáltott fel ünnepélyesen, s már húzta is elő a tatyóból apja orosz gépét. „Állj a bejárathoz!”- adta le az instrukcióit Lacika, és azon nyomban Sanyika kezébe adott egy csúzlit. „Célozz a kamera lencséjére!”- kérte, és már kattant is a gép egyszer, és megint. „Harminchatos a tekercs, még tudunk csinálni hármat. Most te jössz!”- intette társát a Zenithez Lackó, aki most kényelmesen elfeküdt a padon, tarisznyáját a feje alá gyűrte, türelmesen pózolva a csoda találmánynak. „Katt” és „katt” és „zörr”. Az utolsó kockát már nem volt mód ellőni. Egy nagyot zörrent a kukorica valahol a közelben. Ebben a kánikulában a vadak nem szívesen mozognak, így a két fiú jól tudta, hogy egy idegen közeledik. Vagy ami még rosszabb, nem is idegen, hanem az öreg csősz fia.

   „Azt a leborult…”- káromkodott visszafojtott torokkal Béla, mikor egy nagydarab földbuckába botlott, s elhasalt a kukoricásban. Ez idáig olyan nesztelenül haladt a fiúk csapása felé, s mikor már majdnem célba ért, mikor már éppen elérte volna a helyet, ahol alábbhagyott a „préda” mozgása, elbukott. Érezte, sőt tudta, hogy megint megriasztotta a vadat, és újabb vak hajsza következik a sárga labirintusban. Pár másodpercet lapult még, s hagyta, hogy a borotvalevelek a tenyere húsába vágjanak, aztán bemérte a távolodó csörtetés zsivaját, s mint egy veszett, éhes farkas a nyomába szökött. Csak a fülére hagyatkozott. Nem látott mást csak a szemébe csapó kukoricaszárakat, és a félrehajló kukoricacsöveket. Nyáladzva, tébolyodottan rohant a menekülők zaja után, új ösvényt törve maga előtt az irdatlan málérengetegben. Esett- kelt, azzal sem törődött, hogy a szilánkosra aszott föld a térdét és könyökét zúzta, a levelektől karcolt arcát a verejték csípte. Esztelen rohant az áhított zsákmány mögött, de a két gyermek vágtája egyre távolibbnak tűnt, mígnem teljesen elnémult előtte a kukoricatábla. Csapzottan vonszolta ki magát a földútra, és csüggedten az izzó napkorongba nézett, hogy azt se tudja, mitől könnyes a szeme.

   Eljött a várva- várt nap, Luca tizenkettedik születésnapja kettőezer- tizenhat szeptemberében. A kislány sok vendéget hívott meg az ünnepi torta köré. Ott volt a szomszéd kislány, mint a legeslegjobb barátnő, ott voltak a legfontosabb osztálytársak: Réka, Kata, Zoli és Imi. A szülők mellett a tágabb család is tiszteletét tette a jeles napon: keresztapu, keresztanyu, nagynéni és nagybácsi, és természetesen az imádott nagypapa, a hetvenkét esztendős Bélapó. Luca nevezte el így a Télapó után, mikor 10 évesen rájött a csalárdságra, hogy Béla nagypapa öltözött be minden decemberben a kedves ajándékhozónak. Az öreg zavartan tátogott csak, mikor a vendégek a szikrázó torta körül elénekelték az unokának a „Boldog születésnapot”, természetesen angolul. A sikolyt sem nagyon értette, ami a kislány torkából akkor szakadt ki, mikor kicsomagolt a dobozból valamiféle iPhone-t, vagy micsodát. Aztán sorra jöttek az érthetetlenebbnél érthetetlenebb ajándékok, „külföldi nyavalyák”. Semmit sem értett, mégis mosolyogva figyelte Luca kicsattanó örömét. „Gyere Bélapu, mutatok valamit!”- ragadta kézen az öreget a kislány, és vonszolta a szobája íróasztaláig. Ott felnyitott valami laptop nevű szerkentyűt, ami olyan, mint a televízió, csak vékonyabb. Nyomogatott rajt néhány gombot itt és ott, majd megszólalt: „Látod, ez az idővonalam.” Lázasan tekergette a kis dobozt, amit ő csak egérnek hívott, s mint egykor a diavetítéseken, sorra futottak lefelé a színes képek és feliratok. „Állj!”- csapott rá magából kifordulva Luca kezére a nagypapa, szemeivel élesen koncentrálva a képernyőre. Luca mutatóujja remegve állt meg a mókuskeréken, mikor a monitor közepén egy fekete fehér fotó mutatta magát. A fényképen egy fiatal fiúcska állt, kezében csúzlival éppen Bélapu szeme közé célzott, körben mindenütt száraz kukoricaszárak. „Ő az osztálytársam, Imi apukája, Sanyi bácsi egy régi fényképen.”- suttogta remegő hangon az unoka. A fotó felett egy felirat volt: „Ossz meg ismerőseiddel egy tizenöt évnél korábbi fényképet magadról!” Béla arca eltorzult, ujjai görcsbe rándultak, s háborodottan kapargatta a képernyő falát: „Most megvagytok!”

   Radó Béla, hetvenkét éves nyugdíjas egy kis segítséggel egy kisvárosi internet kávézóban regisztrálta magát a Facebook nevű közösségi oldalon, és a kék kukoricatáblán folytatta a hajszát, ami ötven éven át, sosem hagyta nyugodni.

***************

CREDO, QUIA ABSURDUM

 

   Egyszer volt, hol nem volt… egy vállalat. Egy vállalat hatalmas fehér dobozokból összeépítve, ahol a dobozok mindegyike egy- egy különálló üzem vagy raktár volt. Minden doboz számtalan alkatrésszel, készáruval volt megpakolva. Az óriás gyár óriás üzemeiben nagyon aprócska emberek dolgoztak. Ezt a rendet, csak néhány kivétel borította fel, például Gergely úr.

   Gergely úr, a kimért, a szigorú, ám igazságos vezető. Akinek irányítása alatt az üzemegység elképesztő számokat produkál. Gergely úr a vállalati mutatószámok őrangyala, a nagy tudású munkaszervező, a „kihaőnem” menedzser. Gergely úr, kinek ötletei millió dollárokban mérhetők, a pótolhatatlan szakember. Bizony, Gergely úrról ódákat lehetett, és kellett zengeni. A gyártósorok apró munkásai között járt- kelt ez az óriás; felügyelte a munkát, ellenőrizte a fegyelmet, és félreérthetetlenül megkövetelte a munkautasítások szigorú betartását. Ő volt maga az Isten… Nem. Több volt ő annál: ő volt maga a Szabvány. Mindent a termelés mögé helyezett: munkaközi szünetet, szabadságot, családot, más szabadságát, más családját, más egy szál cigarettáját… Maximalizmusát örök elégedetlensége táplálta.

   A vállalat, ahol a sok kis jelentéktelen porszem között a nagy Gergely úr irányította és felügyelte a műveleteket, egyszer használatos személygépkocsikat gyártott. Revolúció volt a javából. Percenként jöttek a megrendelések a csoda járgányra. Az autókat már a gyártósoron megtankolták a megfelelő üzemanyaggal, majd a szerelősor utolsó állomásán örökre lezárták a tartályt. A kocsival tehát csak addig lehetett közlekedni, amíg a benzin vagy gázolaj kitartott. Amikor az üzemanyag elfogyott, az utasok kiszálltak és sorsukra hagyták a járművet, de csak miután, felhívták a megadott telefonszámot, hogy későbbiekben a „roncs” elszállításáról gondoskodni lehessen. Az autót kétféle kapacitással lehetett megvásárolni: kis- és nagy távolságra. Özönlöttek az igények. Aki féltette saját autóját egy-egy kiszámíthatatlan, rázós útra, vagy akinek valamiféle takargatnivalója volt, az már is vásárolt ebből a kiváló termékből. Üzleti szempontból pedig kész főnyeremény volt, hiszen a „roncs” általában kilencvenkilenc százalékban újrahasznosítható volt.

   A növekvő igények, az égbe szökkent termelési mutatók új helyzetet teremtettek a vállalat életében. A rendelkezésre álló munkaóra kevésnek bizonyult az új gyártási tervekhez, megugró megrendelésekhez képest. Sokan aggódtak volna hasonló helyzetben, akik már előre látni vélték az innováció végét, a lefelé bucskázó görbéket, akik előre hallották az elégedetlen vevői tömeget, a fogyhatatlan vásárlói reklamációt. De ennél a vállalatnál, ahol olyan ember, sőt titán tartotta hátán a vállalat fejlődésének sorsát, mint Gergely úr, nem voltak ilyen pesszimisták. Izgatottan várták a következő meetinget, gondolván arra, hogy a cég megmentője bizonyára előrukkol valami újító ötlettel. Így is lett. Gergely úr tanácsára bevezetésre került a „perpetuum mobile” munkarend. Azután ő maga, hipnotikus magabiztossággal magyarázta el a vállalat jelentéktelen, aprócska dolgozóinak az azonnali változtatások szükségszerűségét, a visszafordíthatatlan helyzet generálta kötelező intézkedés jelentőségét. Szavait úgy ette a jelentéktelen hallgatóság, mint ahogy a kenyérdarabra rávetődnek az apró halak. „Mekkora ember!”- bámultak. „Mekkora ötlet!”- ámultak. És a nagy férfi árnyékában most még kisebbnek érezték magukat. Csoda, hogy ezek a parányi, piciny lények akkora tapsvihart tudtak generálni, hogy maga Gergely úr is zavarba jött tőle beszéde végén. Mindenki ujjongott és a tenyerét csapdosta. Mindenki, kivéve egyet.

   De ki ez a Kovács, és hogy jön ő ehhez? Éppen ő, aki ráadásul a legjelentéktelenebb, a legtörpébb mindközül. Hogy mer csendben maradni az ováció idején? Hogy mer búslakodni, az öröm idején? Hogy van pofája fellázadni, kételkedni Gergely úr próféciáival szemben? És a legfontosabb kérdés: hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni saját maga mocsarában? Szégyen. Ám Gergely úr ismét bizonyságot tett feljebb valóságára, felbecsülhetetlen méltóságára. Kiszúrta a tűt a szénakazalból, s szárazan, csak annyit mondott: „Kovács, maga jöjjön az irodámba!”

   Szegett fejjel követte Kovács az óriást. Arcára ült a sárga blamázs, így sétált keresztül a hatalmas irodán, át a lábtörlő, majd a szőnyeg alatt. „Üljön le!” – szólt a géniusz a töpszli emberkének. „Igyon egy kis vizet, és bökje ki, hogy magának meg mi a problémája!” Kovács belemászott a pohárba, leúszott néhány hosszt, hogy félelmét levezesse, majd reszketve, ázottan mesélte el a nagy embernek, hogy jelentéktelensége, egy jelentéktelen faluban, egy még jelentéktelenebb falumúzeumot vezet. Jelentéktelen szabadidejét arra fordítja, hogy jelentős összegeket áldozva, jelentéktelen tárgyakat, emlékeket gyűjt össze a település jelentéktelen történetéről. Elhanyagolható erőlködéseit, lényegtelen figyelem övezi. Mégis beleszerelmesedett ebbe a csekély foglalatosságba, és ha valóban bevezetik a „perpetuum mobile” munkarendet, akkor haszontalan élete, még haszontalanabbá silányul. Gergely úr önfeláldozóan hallgatta végig a mütyürt, s adta remek életének becses két percét a beszélgetésnek, melyet megcáfolhatatlan nyilatkozata zárt rövidre. És persze Gergely úr nem lett volna ott, ahol, és nem lett volna az, aki, ha nem értette volna meg a kis Kováccsal, hogy vacak életének egyetlen értékes momentuma, a cég szerelősorán eltöltött idő. Minden más, amivel munkaidőn kívül próbálkozik a kis ember, satnya és fabatkát sem ér, eltörpül az egyszer használatos autók gyártása mellett. A vezető rávilágított arra is, hogy a piciny Kovács, milyen felelőtlen, hűtlen cégéhez, s egyébként pedig, hogy veszi a bátorságot veszélyeztetni a termelést önző és kicsinyes vágyai miatt. Kovács alázatosan hallgatta, és ha lehetett, most még apróbbá zsugorodott szégyenében. Gergely úr szónoklatát befejezvén, jobb szeme elé egy hatalmas nagyítót fogott, az összezsugorodott beosztott fölé emelkedett, mint egy óriás felhő, s lassan és artikuláltan Kovács képébe üvöltött: „Megértettük egymást?”

   A borsszemnyi emberke megvilágosodott. A nagy viharfelhő alatt ráébredt végre, hogy minden, a falumúzeumra szánt idő, pénz és energia, felelőtlen pazarlás volt csupán. Hogy jellemtelensége majdnem a szakadék szélére sodorta a vállalatot. Elhatározta, hogy mindent rendbe fog tenni. Még aznap lelakatolta a falumúzeum ajtaját, ablakait bedeszkázta, a nyitva tartás táblát leszerelte, s nagy fehér krétával a ház falára írta: „örökre zárva”. Ezután boldogan aláírta munkaszerződésének módosítását, jóváhagyva az új „perpetuum mobile” műszakrendet.

   Néhány nap múlva egy jelentéktelen kis faluba egyszer használatos személyautó gördült be. Megállt egy elhanyagolt, viseletes parasztház előtt. A GPS koordináták ezt a leharcolt épületet jelölték ki célállomásnak. A vadonatúj járgány hátsó üléseiről izgatott, kacagó gyermekek ugráltak ki, elöl pedig fiatal nő és férfi bújt ki a karosszéria közül, szintén várakozástól ittasan. Feltüzelt lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott. Szinte kórusban betűzték a ház falára írt szöveget: „ÖRÖKRE  ZÁRVA „. Hiábavaló volt az utazás. Pedig annyi jót hallottak erről a kis faluról, s annak példaértékű múzeumáról, amit egyetlen ember hozott létre, épített fel a semmiből. Ami egyedülálló, ritka gyűjteménnyel bír, melynek értéke felbecsülhetetlen. Aprólékos pontossággal megalkotott időutazás a történelemben, lebilincselő történetek, látványos kalauzok, gondosan felújított, kicsinosított tárgyak, interaktív tudáspróbák. De már örökre zárva.

   A csalódott család lebillent ajkakkal ült vissza a csodaautóba. Gyújtás, kuplung és indítás. A motor köhintett egyet, majd elcsendesült. Újraindítás, de megint csak hiába. Kifogyott az üzemanyag. Valószínű, hogy gyártási hiba történt, s egy kis távolságra készített autót, nagy távolságú matricával láttak el. Apa, anya és gyermekeik dühösen hagyták ott a félreetikettezett járgányt, még a kezelési útmutatóban megjelölt telefonszámot sem hívták fel. „Csesszék meg!”- gondolták.

   Egy jelentéktelen kis falu, elhanyagolható, örökre lezárt falumúzeuma előtt ma is ott áll, egy jelentős forradalmi ötlet, népszerűségében felülmúlhatatlan, használhatatlan gépkocsi.

Jelige: Bagoly 01

 

Mi lehet a szivárvány végén?

 

       Bizonyára minden kis gyermeket izgat, érdekel ez a kérdés. Felmerül bennük, talán koboldok, manók, tán arany, tán kincsesláda lehet a szivárvány végén? Kiskoromban engem is izgatott ez a dolog, hogy vajon a színek hídja végén mi a csuda van? Éretlen gyermekként elindultam megkeresni a szivárvány végét, de nem találtam meg, s ma sem tudom, hol van, mi van ott.

     Egy szeszélyes őszi reggelen kezdődött minden, úgy tíz esztendős lehettem. Pontosan jól emlékszem rá, hogy szünet volt az iskolában. Ezen a reggelen a papa mindenkit riadoztatott, hogy kezdődik a reggeli, mely nem állt másból, mint kalácsból és tejből, mint mindig. Sokszor hálátlan voltam, evégett, hogy már a könyökömön jön ki a kalács, meg, hogy Kalácsék lehetne a családnevünk. Papa erre annyit mondott: - Ha nem tetszik, ne edd meg!

 Aztán én megettem mindig, mert nem volt más. Ma, már ha így belegondolok, szerencsés voltam ezzel a kalács dologgal, mert az 1970- es években sok ember nélkülözött. Reggeli után közösen televíziózásba kezdett a család. A piros kicsi tévé előtt mindennap megnéztük az időjárás jelentését is. Gyerekfejjel, nem tudom miért, nem hittem a meteorológiában. Úgy gondoltam, hogy én jobban hiszek Lilinek, akit a befőttes üvegben tartottam. Ennek a zöld levelibékának nem volt egyéb lakhelye, mint az üveg. Nem volt benne más, mint pár harmatos falevél, és egy összeeszkábált kicsi falétra. Nekem Lili volt az időjósom, benne bíztam, emiatt nem is figyeltem a televízió előrejelzését. Lili aznap reggel felmászott a kis létra tetejére, ami azt jelentette, hogy aznap esni fog az eső. Papának a televízió azt jósolta, hogy verőfényes napsütésre készüljenek a polgárok, pont akkor, mikor az én békám a létra tetején ücsörgött.

-No majd meglátjuk kire érdemes hallgatni, nemsokára kiderül - kacagott egyet papus.

Mivel jó idő ígérkezett, sütött a nap, kezdtem csalódni Liliben. Mama megengedte, hogy áthívjam a barátaimat hozzánk. Éppen a tornácon játszottuk a szokásos játékainkat, mikor elkezdett cseperegni az eső.  Papus kiszaladt a tornácra, és mondta mindkét időjósunknak igaza volt. A tornácon a barátokkal uzsonnát majszoltunk, kalácsot és tejet. A történet elején nem mondtam, miért volt annyi kalács és tej nálunk. Mamus a helyi péknél dolgozott, s a kevés bére mellé mindennap kalácsot is hozott haza. Tejünk pedig azért volt sok, mert papa dúsgazdag rokonáé volt a tehenészet a közelben. Ő meg megszánta a szegény rokonokat, így mindig sok tejet adott nekünk, jószívű rokon létére. Az uzsonna elfogyasztása után figyeltünk fel arra, hogy az esőfelhők mögül kikandikál a nap, s a végtelennek tűnő eget egy színhíd íveli át, miközben az eső még mindig esett.

 –Hol lehet a vége a szivárványnak? – kérdezte egyik barátom elgondolkodva.

-Én úgy hallottam, a szivárvány végén rengeteg arany található - mondta a másik.

-Szerintem nincs is vége – legyintett, s cáfolta meg a harmadik barátom.

Én azt javasoltam, bizonyítsuk be, kinek is van igaza. Ezért elindultunk a szivárvány felfedezésére. Esernyő nélkül, csuklyát húzva a fejünkre barangoltunk a szakadó esőben követve a színskála útját. Már régóta sétáltunk, mikor a cipőnk olyan lett akár egy szivacs, minden vizet magába szívott. Sárosan, átvizesedve, fázva, de még mindig megrendíthetetlen lelkesedéssel bandukoltunk tovább, mikor belebotlottunk az idős Mici nénibe. Érdeklődött, mit keresünk kint ilyen időben. Mindent elregéltünk neki, s ő mosolyogva ezt mondta:

-Ma, sőt holnap sem fogjátok megtalálni a szivárvány végét.

-Szóval van vége? – kérdeztem.

-Van, persze, hogy van. Minden szivárványnak van vége. Rajtatok múlik, hogy mi van ott, ti alakítjátok ki azt – felelte szelíden az idős hölgy. Az öreg Mici nénire értetlenül néztünk. Gyermeki együgyűséggel, szemöldökünket összeráncolva pillantottunk először a szivárványra, majd Mici nénire. Olyannak tűnhetett, mintha haragudnánk kicsit rá. Pedig nem, persze, hogy nem, csak valahogy ebben a pillanatban nem szívleltük az idős hölgyet, mert nem kaptunk egyértelmű választ kérdésünkre. Egy kopott esernyőt nyomott a kezünkbe, majd haza küldött bennünket. Búsan és csalódottan vettük az irányt hazafele. Ekkor úgy éreztük, mintha csatából visszatérő vesztes lovagok volnánk. Elköszöntünk egymástól, s mindegyikünk hazament. Otthon sokat érleltem magamban a Mici nénitől hallottakat.

     Azt hiszem jó pár évnyi gondolkodás, elmélyülés kellett ahhoz, hogy megértsem, amit akkor az idős asszony mondott. Rájöttem, mekkora bölcsességet is adott át nekünk aznap. A szivárvány az maga az élet, és mindenkinek van egy saját szivárványa. Egyszer minden életnek vége lesz. S minden ember maga alakítja, hogy milyen színes, hogy milyen íves, hogy milyen fényes, hogy milyen tartós, s milyen hosszú a saját szivárványa. S az is tőlünk függ, hogy mi vár minket a színhíd végén…

*****************

Gondolkodom...

 

Most, hogy így bús komoran ülök

S az idő lassan pörög,

Gondolkodóba esek,

Gondolkodóba az életemen.

„ Az élet nehéz” - mondta apám

„Nehezebb is lesz” – cáfolta anyám.

Én pedig ezt hallgattam érdektelenül,

Most pedig lám itt ülök egyedül,

Mindig csak nevettem az okításon

S felkészületlenül értek nagy változások.

Miután két csillag az égen kialudt,

Egy árva gyermek minden éjjel egyedül aludt,

Egyedül aludtam az árvaházban,

Árváknak lettem én legárvátlanabbja.

Tíz évesen fel kellett, hogy nőjek,

Elmúltak ekkor a gyermekévek,

A pubertásban jött egy fuvallat

Világot akartam látni, én buta kamasz.

Megszöktem az intézményből,

Kitörtem a ketrecemből,

Több évig éltem itt- ott,

Többnyire csalásból-lopásból.

Nem egy karrier élet volt, tudom

De legalább volt hol laknom,

Aztán teltek- múltak az évek

Hol volt állásom, hol nem.

Hiába koldultam minden nap,

Kétszáz forintból egy ember jól nem lakhat,

Így e pénzt is dohányra költöttem

S ez okozta tüdőbetegségem.

Tegnap a mentő hozott a kórházba,

Az orvos mondta: „ Már nincs sok hátra! „

Most, hogy így bús komoran ülök

S az infúzió lassan csöpög,

Gondolkodóba esek,

Gondolkodóba életemen.

Jó volt nekem így élni eddig?

A küzködést, fáradozást semmibe venni?

Nem tenni egy picit is a holnapért?

Megváltozni mennyből néző szüleimért?

A hegyeket nem megmászni,

Csak mellettük elsétálni?

Elvenni mások tulajdonát?

Meghamisítani mások szavát?

Ez volt akkor az egyszerű,

Melyről azt gondoltam nagyszerű,

Pedig nem mindig az a nagyszerű,

Ami mindig az egyszerű.

Az élet akkor nagyszerű,

Ha nem csupán csak egyszerű.

Most döntöttem el, hogy változtatok

Ezen túl a nehezebb utat választom,

Ha az infúzió lecsöpög,

Egy nehezebb, de jobb élet köszönt…

Jelige: Angyal Bella

 

Boldogságom

 

Szemedben lángod

engem éget;

minden csókoddal

szívem véded.

 

Hidat vert

múlt, s jövő között,

midőn barátságod

szerelembe öltözött.

 

Arcod mosolya

lett vágyam éhsége;

szomorú napomnak

törékeny szépsége.

 

Csont soványan is kövér

boldogságom;

széttépve is egész

melletted világom.

********************************

 

Lángoló betűk

 

Betűkön keresztül

épül világom,

szavakkal tömve

nehéz hátizsákom.

 

A remény morzsáin

szépen élek,

míg egy borús nap,

darabokra téplek.

 

Múltam bélyege

vérző, nyílt sebem;

véremben alkohol,

remegj hát kezem!

 

Élethű tükör

minden kapcsolat.

Múltad emléke

hamis karcolat.

 

Megismerném magam;

vajha tehetném!

Ajtócsapódások közt

mérges teremtmény.

 

Marad a betű,

mozog, táncol,

rombol és épít,

amidőn lángol.

************************************

Rozsdás lánc

 

A köldökzsinór, mint rozsdás lánc

összeköt, akár a páros tánc.

Múltba zár, emlékkel takar;

szívemben szélfútta avar.

 

A szeretet bár ölelő,

mégis fájdalmat követelő.

A valóság mennydörgése

álmodott álmom szétesése.

 

Hideg lehelet, ajtó zárul,

cserébe gyermeked árvul;

s a jelen bár adna szépet,

szemem áldja a régi képet.

Jelige: Nekem az évszakok

Nyári memoár

Nyári éjszakán szívem dalra fakadt,
Emlékszem, hisz tekintetünk összeakadt,
Bánatod végül nekem adtad, majd
Mosolyoddal világom felforgattad.

Erőt adtál és térdre kényszerítettél,
Sosem hittem, hogy csupán szédítettél,
Gyáva, vagy végtelenül szerelmes?
Ki tudja, az elmúlt pár év keserves.

Reményt adtál és keresztre feszítettél,
Tudtam jól, te kevesebbet veszítettél,
Azt hittem, nem látom soha többé,
Kit magamnak akartam mindörökké.

Nyári éjszakán az idő épphogy lehűlt,
Emlékszem, hisz szemem szemedbe merült,
A füst íze csókoddal vegyült, majd
Mindent elvittél, magaddal együtt.

**

Mondd, merre jársz?

Mardossa a szívem, valóban fáj,
Árnyékot borít elmémre a vágy,
A várakozás méregként hat rám,
Hisz én teljes valóm neked adnám.

A valóság rideg, mondd, merre jársz?
Néha érezlek, majd hitem elszáll,
Amikor lelki szemem vele lát,
A Nyarat késő Őszként élem át.

Megőrjít már a végtelen talán,
Féltett titkod számomra egy talány,
S felemészt nappalon, éjszakán,
Míg a lélek belőlem tovaszáll.