Beérkezett pályaművek

Jelige: Rovaniemi

Juhóra várva

A reklámhirdetés megtette hatását: másnap lelkes szülők hada érkezett az Állatkertbe, hogy az ünnep közeledtével meglepje csemetéjét egy-egy rénszarvassal. Ádáz harc folyt értük, és kis kenőpénz segítségével mindegyik rén gyorsan módos nevelőszülőre lelt.

Mindez idő alatt a karámokban a szarvasok újdonsült területüket szaglászták körbe. A négy szarvas közül kitűnt egy szerény, szelídlelkű fenséges járású bika, aki széles csülkével, erős patáival ügyesen taposta a havat. Különös ismertetőjele a nyakán sötétebb szürkés színű szőrzet, ezért is adta neki Juho, egykori öreg lapp gazdája, a finn Pilvi nevet, ami Felhőt jelent. Pilvi idegennek érezte magát új környezetében. Szokatlan volt neki, hogy délután 3 órakor nemcsak a sarki fény és a hó világít. Korábban fenyők jelölték ki határaikat, és a lappföldi csendben egymás szuszogásáról is felismerték, ki álmodik éppen valami szépet, vagy épp rémségeset. Most szabadságuknak gátat szab a vaskerítés, és idilli nyugalmukat rémisztő állathangok és emberi hangoskodás váltja fel. Hiányzik neki Juho, ki minden reggel megpaskolta bundáját, megetette őt és társait finom lapp erdei gyümölcsökkel, lágyszárú növényekkel, majd kezdődött a napi iga. De szerette húzni a karavánszánt, és de sokat mosolygott a Lappföldre érkező turistákon, akik félve ültek be az általa vezetett szánokba! De szívesen adott jelet a többieknek, hogy ideje gyorsabban húzni, ne bámészkodjanak jobbra-balra! Juho minden állatát úgy ismerte, mint a tenyerét, valamennyinek találó beszélő nevet adott. A legkisebb rénszarvast Kukkának, azaz Virágnak keresztelte el, ugyanis ő mindig késztetést érzett, hogy elidőzzön és álmodozzon egy-egy kis virágszál vagy szép természeti jelenség láttán. Kukka most is csak két lábára támaszkodva ücsörög a karám ajtajánál, és vágyakozva tekintget kifele a télen illatos sárga virágot hozó varázsmogyoróra. Bárcsak megszagolhatná! A mindig vidám Suvi, vagyis Napsugár, rossz látása miatt orrával keresi a hóréteg alatti gombát, zuzmót, és mikor rálel egy-egy finomabb falatra, ékes agancsos koronáját az ég felé emelve mély hangon mond köszönetet a Napnak, és ugrál örömében. Végül ott van Pyry, a legérzékenyebb, lobbanékony természetű kisbika. Dühében nagyokat dübbent a földre, mintha az lenne a hibás, hogy nem jut neki elég eleség. Ő egy zimankós estén született, ezért lett a neve Hóvihar. Természete valóban viharos, azonban Juho mindig le tudta csillapítani.

De hol lehet most Juho? És mit keresünk itt bezárva egy karámba? – morfondírozott magában Pilvi. Ki ez a sok ember, aki a kerítésen kívül mutogat ránk, ácsorog egy kicsit, aztán megy tovább? Mi ez a sok ismeretlen állathang? És hol van a régi jól ismert szánkaraván? Miért utaztunk olyan sokat az elmúlt napokban összezárva, zötykölődve? – Pilvi tanácstalanságában leheveredett egy fenyő alá, ami fele akkorának sem tűnt mint régi lakhelyén, és csak nézett szomorúan maga elé. Elővette képzeletbeli naplóját, amit a bundája alatt őrzött a szívében, és lapozgatni kezdett benne. Megakadt a szeme egy régi emléken, amely mindig derűt csalt arcára:

Naplóm (részlet)

Rovaniemi, Lappföld, Finnország, 2000 tele.

Hiába sajog összes patám a harctól és a fáradtságtól, muszáj beszámolnom a ma estéről, mert Joulukuu, azaz karácsony hava eddig legizgalmasabb eseménye történt ma velünk. Idestova hat éve húzom az igát a Juho Lapp Fogadója és Rénszarvasszánozása nevű méltán közkedvelt szórakoztató és turistacsalogató cégnél, de ilyet még nagyapám sem mesélt nekem, pedig már ő is itt szolgált!  

Történt ugyanis, hogy épp az esti nyugovóra hajtottam hópihés, szőrös fejem az északi Rovaniemi déli sötétségében, amikor furcsa akcentus törte meg a téli csöndet :

-Olemme unkarilaiset, haluasimme mennä retkelle poron kanssa.[1] Gazdám, Juho lapp népviseletben mondhatni nyakába ugrott az idegeneknek, és lelkesen kiáltotta:

-Madzsarok, madzsarok! - és taposta a havat karámunkhoz, hogy felkészítse a szánokat és társaimat a grátis útra. Felrémlett nagyapám meséje a finn-madzsar szarvasrokonságról, no de komaság ide-oda, ilyen esti órában én már a meleg szalmámban szeretek szunyókálni. Juho unszolására kómásan, de engedelmesen botorkáltam ki kuckónkból társaimmal: Suvival, Pyryvel és Kukkával. Szarvassorba álltunk, hogy a medvebundával bélelt, pirosra festett karavánszánba beüljenek a tetőtől talpig bebugyolált madzsar fiatalok. Én mentem legelöl, vagyis Juho húzott a kantáron, mert az álmosságtól alig bírtam tipegni. Mögöttem jött Pyry, majd Kukka és végül Suvi. Közöttünk pedig egy-egy madzsar atyafi élvezte a szán alatt ropogó hó hangját, a szálegyenes örökzöld fenyők látványát. A madzsarok vakujára ébredeztem, és hangos sikolyaikra, hiszen előrehajló, alacsony agancsunkkal akaratlanul is ijesztgettük a szánban előttünk félig fekvő fiatalokat, ugyanis fejüket ékünktől csupán egy hajszál választotta el. Hangjukkal még jobban felbőszítették Pyryt, aki egyre vadabbul kezdett rángatózni a karavánban. Kukka szokásához híven álmodozó üzemmódban lépegetett, és folyton rácsodálkozott egy-egy szép sarki fényre. Olyankor csak az égre meredt a tekintete, a patája elé se nézett. Suvi most is vidám volt, Joulupukkiról, a finn télapóról és manóiról énekelt. Lámpásunk a hó volt, és különbékét kötöttem szarvassorsommal – hisz megzavarták esti pihenőmet -, mikor éktelen lármára hegyeztem fülem. Éreztem, ahogy Juho erősebben fogja a kantárszíjat. Szemben az úton vassárkány repült felém, havat fújt kétfelé az orra. Megtáltosodtam, és Juhót hátrahagyva repítettem a karavánt az erdő mélyére, biztonságos, sárkányvédte helyre. Önkívületben mentettem magam, társaim, na meg a madzsarok irháját, ám egy éles kanyart nem az erdőviszonynak megfelelően vettem be, és zsupsz! megkóstoltuk a havat. Diadalittasan ugrottam fel négy lábra. Hátrapillantva láttam Juhót hósáppadtan futni a romokhoz, Kukkát megszeppenve feltápászkodni, és agancsáról lerázni egy rátekeredt gallyat; a dühös Pyryt meleg párát fújtatni orrából; Suvit, aki a hátán vidáman hempergőzőtt a hóban; valamint az egymás hegyén-hátán fetrengő, kacagó (???) madzsarokat.

Állatszerető Juho megpaskolta hátamat, hisz megvédtem az ellentől az utasainkat. Fáradtan krákogni kezdett, majd piros foltra lettem figyelmes a vakító hóban, de gazdám gyorsan havat rúgott rá, így nem firtattam az esetet.  Dörmögött valami olyasmit, hogy korlátozhatnák a hókotrók sebességét, de ezt sem nagyon értettem. Miután újra rendeztük sorainkat, és a madzsarok is bebugyolálták magukat a medvebundába, Juho visszavezetett bennünket az istállóhoz. Valószínűleg tiszteletreméltó agancsom látványa miatt tartotta a három lépés távolságot az a madzsar lány, akivel Juho fotózott le. A képen igyekeztem büszkén kétpofára vigyorogni. Izgalmas esemény volt mára, na de ideje nyugovóra hajtani fejem, és pihentetni fájó patám! Holnap is nap lesz, és fogadjunk, újra kedvet kap egy madzsar csapat a szánozáshoz!

Ahogy Pilvi emlékeit idézte fel, szeme buborékosan kezdett csillogni, és mintha patáiban is érezni vélte volna a sajgást. - De szépek is voltak azok az északi-sarkköri sárgás-zöldes cikázó sarki fények, és azok az égig érő fenyők! – sóhajtott fel, amit az állatkerti látogatók bőgésnek hallottak, és zavartan néztek össze. -  Mintha csak ma lett volna, pedig azóta hány év telt el! Juho is megöregedett, sokat krákogott, és az utóbbi hónapokban már nem is láttuk. Vajon most hol vagyunk? Hol van Juho?

Pilvi a könnyes nosztalgiától elálmosodott, és a nagy bika lappföldi álomba szenderült. 

Jelige: szárnyak nélkül

Erikának…

Ősz férfi tekintete oly komoly,

életkönyvét lapozza szenvtelen,

emlékre lel, kék szemén nagy mosoly,

régi nyárra gondol… és felnevet.

Arcán kisimulva a barázda,

negyven éve, akkor nyár közepén

született első lánya, Erikája,

vele megérkezett egy új remény.

Apa lett! Boldogságra rátalált,

kezében tarthatta csöpp gyermekét,

mosolyában látta: apját, anyját,

arcocskájából nagyszülő mesélt.

Apai szíve már büszkén lángolt,

életén át ez mindig így maradt,

felnőtt, erős nő lett a kis lányból

ki tudja jól, hogy mit miért akar.

Évek sorakoztak névtelen,

és futóhomokként mentek tova,

ősz férfi mégis hangosan nevet,

mert életkönyve… a megélt csoda.

Játszanék Veled

Futunk előre, széllel kergetőzve,

fittyet hányunk a mulandó időre,

homokból várat építünk, jó nagyot,

nem baj, ha nem éri meg a holnapot,

céltalanul játszunk, szabadon.

Papírsárkányt eregetünk szenvtelen,

elengedjük… érje el a felleget,

bújócskázunk, elbújok, s Te rám találsz,

varjúraj keres, de ne szólj, hogyha látsz,

mert én még játékunk játszanám.

Táncjáték vagy, egy hangtalan maszkabál,

szívünk alig dobog, ám lopja a láb,

még visz előre a vágy, a képzelet,

az ajtóban kaszás áll és int nekem,

de én csak… Csak játszanék Veled.

Múlt és jelen között

Száraz fehérbor áll bontatlanul,

tévelygek még múlt és jelen között,

míg ajkad fanyar ízét kerestem,

léted hiánya belém költözött.

Múltamba jelenként kapaszkodom,

bár nem köt esküm, adott szavam,

szemhéjam mögé mégis elbújok,

félelem él a homlokránc alatt.

Félek minden mát, minden holnapot,

mint apró gyermek, ki élni tanul.

Egyedül a lét: rideg, idegen,

tovább tévelygek bizonytalanul.

Fogyóban a végtelen

Vajúdik a fájdalom,

gúzsbaköt  és úgy ölel,

átüvölt a tegnapon,

ablakokat beszögel.

Ajkam vértől tűzvörös,

szétrágta a gondolat,

mert a volt és van között

nincs holnapot bontogat.

Csonttá fagyó iszonyat,

húsba vájó félelem,

porrá töri álmomat,

fogyóban a végtelen.

Jelige: yanara

Összetörve

Elhitetted velem,

Hogy különleges vagyok,

Majd sorsomra hagytál,

Hogy észrevegyem:

Bennem csak szürkeség ragyog.

Láng

A remény különleges.

Néha elveszik tőlünk,

Néha eltűnik magától,

Néha meghal.

De újból fellángol.

Újra/élni

Abban a pillanatban,

Hogy feladtam,

És elfogadtam,

Hogy értéktelen vagyok,

Tudtam nevetni egyedül is.

Megint.

És valami megmagyarázhatatlan

Oknál fogva

Elkezdtem remélni.

Megint.

Remélni, hogy valóra válik…

Minden.

Csak nem Veled.

De valóra válik.

Hiábavalóság

Hiábavalóság hinni,

Hogy úgy lesz, ahogy álmodom,

Hiábavalóság várni, hogy

Egy csók íze ottmarad az ajkamon.

Hiábavalóság gondolni,

Hogy engem csak a zene tehet függővé.

Hiszen jött Ő,

Miatta váltam révültté.

Hiábavalóság remélni,

Hogy terveim valóra válnak,

Csak egy elnyomottja leszek

Én is ennek az országnak.

Hiábavalóság kijelenteni:

            „Szeretlek!”

Hisz sokszor legjobb barátok

Lesznek pár nap alatt idegenek.

Hiábavalóság álmodni

A szépet és a jót,

Hisz ha felébredsz

Újra hallasz jajszót.

Hiábavalóság élni az életet,

Hisz a Földön úgysem

Marad meg kézjegyed.

S a bánat? Eltemet.

Jelige: Pusi

Utazás

A búcsú kezekkel zsúfolt vagonok még szusszannak egyet –

Nagy út vár rájuk –

Még szendvicsek jönnek, újságok futnak,

a kövér, izzadt csomagok helyükre zökkenve hátra szólnak:

Mehetünk! –

A hangszóró felel nekik.

Sercen a fém.

Az állomás szűk karjait lerázva

bús kopogásnak lódul e vasszörny.

Szétrebben előtte a fáradt levegő,

szomorú álmok futnak elfeledve,

s fut a sín, remegve

fut a sín a mozdony előtt.

Már messziről integetnek a házak,

szemembe szórva dolgos földet, kócos fákat,

s a kiömlött mezők

lassan egészen magukra húzzák

az összement háztetőt.

Állomások jönnek.

Kiszállnak piros álmok csillogó szemekkel –

még intek nekik,

már mögöttem mind,

zötyögve új utak, más tájak köszönnek

míg utolsót döccen velem,

s fújtat az állomás hűsébe húzódott vonat –

Kezemben pakkok

és ingó léptemen vigyorog már

a feltúrt Balaton –

Hát itt vagyunk!

A hétköznapok szorgos nyugalma elrepül fölöttünk.

                                   ________________________          

Szemben az idővel

Mert letépte rongyaim mellemről

Mert szétvágta nagy, kerek egészem

Mert eltörte szemem kristálygömbjét

Még maradtam egészben

Mert széjjelfújta hulló szavaimat

Mert betörte ablakát mesémnek

Mert összetépte csipkés álmaimat

Még semmitől nem félek

Mert vakon is látni fogok

Mert száj nélkül mesélek

Mert szívem ritmust ad a csöndnek

Míg élek – Még élek

Jelige: Szikuma51

                                                        Késő szeptemberi nyár

Késő szeptemberi nyár erős illatai a légben,

halára ítélt kánikula - végső rúgkapálózás.

Emléket kutatva belenézek a nyárvégi égbe,

míg belevásik tekintetem - belecsorbul a lélek.

Fehérarany ragyogást álmodom felhők peremére.

Várok.

            És megcsendül a csend kristályüveg glóriája,

képe retinámba tapad -  íriszt tágító igézet.

Bezár a vágy már mindörökké e tágterű semmibe.

Csak a megdőlő felhőtorony mutatja a szél súlyát

ahogy zenitre hág nehéz folyam nihiljét lihegve.

Bizonyosság véd, nem a bűnös pillantások hályoga.

A megálló idő ragyogása ez.

                                                      Magához ölel.

Szélfogó színarany folyamok a szeptemberi égen,

s hűvös reggelek acélkék folyóján távozik a nyár.

A délelőtt kihasadt zsákjaiból kibuggyan az ősz.

Talán miénk ez az arany sugárzás - szőke nevetés.

Selymes esővízzel telnek az ősz cserépedényei,

s testtelen utazók nyomai égnek az ég tavában.

************

Te jársz most a fák hegyén

V. T. barátom temetésén[1]

Járkálsz-e most a fák hegyén?

Gyújtod vagy oltod csillagod?

Félek. Énbennem a remény

csillámlása is megfagyott.

Szólni hozzád reménytelen,

megbocsájtás nélkül hagyom,

hogy bennem az ősfélelem

kísérjen utolsó utadon.

Szél jár orgonafa hegyén -

hitből szőtt kósza futamok.

Meggyújtja-e a gyertyafény

pislogó emlékcsillagod?

Vagy téged is egyetlenegy

sötét atommá összenyom,

s tán felvillantja lelkedet

újjászülető csillagon?

Járunk a világfa hegyén:

porszemek nagyobb porszemen.

Ez, hát ez, maga a remény!

Vagy ez már csak a végtelen?

2016. április 29., Biatorbágy

Jelige : TATOU

Üzenet

   (Anyámnak)

Jégpalástban látlak

ragyogó fényhíd

széléről csodállak

szemed elnémít

hószirom kezedben

fagyott virágom

a tekintetedben

legelső álmom.

Te mindig csak adtál

sohasem kértél

rég belefáradtál

rosszat dicsértél

és mert alig éltél

szeretni nem tudsz

tőlem mindig féltél

előlem elfutsz.

Feldereng a holnap

ködös örvénye

sápadt teliholdnak

ezüstös fénye

reményekből épült

szélén utamnak

hófelhővé szépült

árnyak suhannak.

***

A másik

Soká tart a kezdet,

soká tart az átok,

hurcolom a fakeresztet

amíg őrá várok.

Áldott csendben hívom,

békével és fénnyel,

csupasz szívvel, álom-hídon,

tiszta, szent reménnyel.

Ismétlem dadogva,

mint egy őrült mantrát,

könyörögve, fogvacogva:

„Lecsillapíthatnád

sebes szívem hangját,

adj összetört ablakodból

egy üvegdarabkát!”

De ő máshoz fordul,

mást ölel a karja,

szavam koldul, könnyem csordul,

mert ő nem akarja

érteni, hogy hívom,

lelkemet facsarja,

simogató rímbe írom,

de ő meg se hallja.

Pedig ő is fáradt,

a szó rabszolgája,

madár-torka rég kiszáradt,

sötétség van nála.

Kényszerzubbony rajtam,

egyszer majd elérem,

játékosan, vad kacajjal

toppan majd elébem.

A Sors elől futunk,

ez a hit csodája,

egymás felé tartó utunk:

létünk Golgotája.

***

Mennék

Mennék én utánad. Jól tudod, hogy mennék.

Rohannék vagy szállnék, (nem is lényeges),

keresném az álmot, miben éltünk nemrég,

hajtana hiányod, ami tényleges.

Bizonytalan léptek, kanyargó ösvények,

hegyek vonulata másfelé halad,

vess már véget végre úgy a kínörvénynek,

hogy ne válasszanak el folyók, falak.

Várj reám s megjövök, de indulni kéne,

mielőtt a vágy s a lélegzet kifúl,

sorstragédiákból kijutni a fényre,

arcod retinámon szétfoszlik, kigyúl.

Mélytitkú szakadék vonaglik közöttünk,

nem hallod, hiába szól a telefon,

sietnék, de állok, sivatag mögöttünk,

múltat a jövővel az agy egybefon.

Ablakomhoz egykor ablakkeret voltál,

kapu a kertemhez, létező csoda,

mennék az édenbe, amit varázsoltál,

csak félek, hogy egyszer nem lesz már hova...

Jelige: Vízöntő

Belső hang

Fogságba esett rabmadár,

szívnek, emlékeknek áldozata.

Börtönöm láncai gúzsba kötnek

szorosan ölelnek, mint anyját a gyermek,

fojtogató rabságból szabadulni nem hagynak.

Fülembe cseng hangod lágy simogatása,

szavaid, megannyi gyertyaként perzselnek.

Forró tűz égeti testem, kereslek erőtlenül,

végtelenben kutatlak, az alagút végén

mégsem látom a fényt,

hitem és reményem: már csak illúzió.

Ólomsúlyként nehezedik lelkem zavartsága testemre,

láncaim, rácsom felfeszíteném, hangod után szállnék,

de mint a mélytengeri örvény visszahúz.

Emlékeimre gondolva a valóság megfullaszt,

tudom, nincs visszaút; e börtön örökös.

Képzeletem gyötör, elfogyott jövőm, hitem is elhagy.

Belül pillanatnyi végtelen nyugalom árad,

lelkem könyörög, szabadulást remél.

Ürességtől kong megfáradt testem,

nincsenek érzések, képzelet, sem emlékek,

lelkem, testtelen paripán, angyalszárnyakon száguld,

eljött a megválthatatlan szabadság.

Életfeladatok

Vallatom tűnő éveim megfakult titkát,

lelkem bús zenéjét csendben hallgatom.

Évtizedek hulló őszi levélként szétfoszlanak,

többé már nem láthatom őket soha,

csillogó madárként emlékeim

rozsdásodó láncán tovaszállnak.

Hirtelen odébb suhant: alig jött, máris elmúlt,

akár egy tűnő pillanat.

Bimbóban alvó tervei lelkemnek

még nem fejlődtek virággá,

oly rövid a perc, a nap, az évek, az élet,

legbelül mélyen egy felismerés sikolt,

régi adósság-álmok ébredjetek!

Ne vesszetek gondok ösvényébe

szívem drága vágyai: kiutat

bölcs kitartásod eredményezhet.

Támaszok nélkül magas terveim

mély kút fenekéről enyészetbe hullhatnak.

Ha nincs erő, türelem, ne inogj meg,

tekinteted lássa a célt, hisz’ a vaksötét,

könnyes csillagösvényű éjen át

szikla szilárd hited segít továbblépni.

Ne kételkedj magadban: minden elfáradt sóvárgás,

s elsuttogott gyöngyzáporok között is

megoldod a rád háruló életfeladatok játékát.

Jelige: PETROS

Khárón obulusai

Khárónnak, az alvilág révészének sosem volt még ilyen különös utasa. Sőt, valljuk be, egyáltalán utasa is meglehetősen régen akadt már. Hogy miért, azt nem tudta. Talán meghaltak volna az olümposzi istenek? Vagy annyira megharagudtak a halandókra, hogy nem törődnek azzal sem, mi lesz velük a haláluk után, hagyják őket csak úgy elporladni, mint az állatok tetemét? Neki mindenesetre nem szóltak, hogy nincs rá többé szükség, így itt maradt. Kezdetben morgolódott ezen, aztán megszokta, beletörődött. Most nem csak lepte meg, hogy egyáltalán várja valaki, de az utas kinézetén igencsak elcsodálkozott.

 A fiatalember, aki az Akherón folyó partján ácsorgott, már a megjelenésében is más volt, mint a régiek. A harcosok bőr páncélja, a filozófusok fehér kitónja, a kereskedők, kézművesek és szolganépek darócruhája helyett ismeretlen anyagból készült, hosszú szárú nadrágot viselt, fölötte az északi népeknél látott inget, azon rövid kabátfélét, Kopasz volt, mint az öregek, pedig arca szerint csak középkorú lehetett. A harcosokra, akikből a régi szép időkben annyit kellett átvinnie egy-egy csata után, csak széles bőröve és szakálla emlékeztette, bár azt is más fazonra nyírta, mint ahogy szokás volt. Hogy csatából jött, azt biztosra vette, hiszen, bár fegyvert nem látott nála, véres volt, a koponyája betörve. Buzogány, vagy a barbárok harci szekercéje üt ilyen sebet, gondolta, ezernyi hasonlót látott már.  Azt se tudta megállapítani, a jövevény gazdag-e vagy szegény, mert a több helyen kiszakadt, rongyos kék nadrág, és a nyakában viselt súlyos aranylánc sehogy sem illett össze.

• Hol a francban vagyok? –kérdezte az ifjú harcos.
• Az Akherón partján, hol másutt – válaszolta – ez itt a te világod, ahol meghaltál a csatában, odaát meg a túlvilág, ahová át kell vigyelek. Feltéve, ha van obulusod, mert különben itt maradsz a holtakat zabáló démonok martalékául – tette hozzá mogorván.
• Még hogy meghaltam a csatában? Na, ne röhögtess, öreg, még katona sem voltam! – a nyelve valamiért nehezen forgott. A szájába nyúlt, és egy aranypénzt vett ki a nyelve alól. Az öreg szeme felcsillant. – A haverok nyírtak ki, mert feldobtam őket a múzeumi balhé után. Lenyúltunk egy csomó régi aranypénzt, de nem akarták ideadni a részemet, erre én mentem a zsarukhoz, ők meg kicsináltak. Ezt is ők tették a számba, így szokták a vamzerekkel.
• Mindegy, ide az obulust, ha át akarsz menni! – Biztosra vette, hogy az ifjú megbuggyant, amikor fejbeverték, azért beszél összevissza. És azért küldték hozzá, mert ott volt nála a túlvilági átkelés ára, a régi módi szerint.
• És minek adjam oda? Ki vagy te egyáltalán? – nézett végig a rongyokba bugyolált, unott tekintetű, csontsovány vénemberen. Arra, hogy az obulus alatt a pénzt érti, még az iskolából emlékezett.
• Khárón vagyok, a révész, ha még nem jöttél rá. Az a dolgom, hogy a holtakat átvigyem a túlvilágra.
• Mondtam én, hogy át akarok menni? Elég sötétnek és barátságtalannak látszik odaát.
• Naná, Hádész birodalma már csak ilyen. Felőlem itt is maradhatsz, de a démonok már kiszagolták, hogy itt vagy.

Valóban, a távolból egyre erősödő morgás, ijesztő rikácsolás, víjjogás közeledett.

• És mi van odaát?
• Ami szokott – vont vállat az öreg. - Kínok, vér, sötétség. Lehet, hogy Sziszüfosz mellé állítanak sziklát görgetni, vagy éhezned és szomjaznod kell, mint Tanatalosznak. Majd eldöntik odaát. De az is lehet, hogy a Tartarosz valamelyik sötét szakadékába dobnak. Mert azt kötve hiszem, hogy Elüszionba vinnének, az igazak napfényes mezejére – nézett rá megvetően.
• Biztató. Inkább maradok.

Ám mielőtt a sokfejű, karmos, csápos, csattogó fogú szörnyek rávethették volna magukat, beugrott a ladikba.

• Csakhogy megjött az eszed!- mondta az öreg, és kikapta a kezéből a pénzt. Ráharapott, lássa, hogy nem hamis-e, majd rongyai közé rejtette. – Aztán hogy hívnak?
• Zotya – válaszolta a minden ízében remegő megszólított. Az iménti hetyke magabiztosságának már nyoma sem volt.
• Különös név. És honnan jössz?
• Pestről.
• Nem hallottam még e nevet. Biztosan az északi barbárok földjén van.
• Hát, úgy is lehet mondani – húzta el a száját Zotya. De inkább evezz, öreg, nehogy beérjenek!
• Ide már nem jöhetnek, a folyó a határ. Élő ember, de még démon vagy félisten se mehet át. Kivéve, ha sikerül meggyőznie engem – tette hozzá sejtelmesen.

A folyó felénél jártak, mire Zotya úgy-ahogy magához tért az ijedtségből. A sötét part fenyegetően közeledett. Már jól lehetett hallani a folyamatos mennydörgést, a villámok fénye pedig kietlen, sziklás tájat engedett látni.

• Itt mindig ilyen szar idő van?
• Többnyire. Zeusz haragszik a bűnösökre.
• És meddig kell szerinted itt maradnom?
• Mindörökre. Még nem fordult elő, hogy valakit visszafelé hoztam volna.
• És mondd, öreg – kérdezte a fiatalember, miközben komoran nézte baljós partot -, nem vihetnél valami jobb helyre? Mondjuk Ibizára. Vagy valami barátságos görög szigetre. Tudod, halászfalu, napfény, nők, metaxa, úzó, szirtaki, meg ilyenek. Van pénzem – nyúlt a rongyos nadrág zsebébe, és egy bankjegyköteget halászott elő.
• Ez csak papír, fiam, nem pénz!
• Akkor odaadom a láncomat. Van karkötőm és gyűrűm is. Arany, nem valami gagyi, sokat kapnál értük. Nem akarsz egy kis pénzt keresni? Rád férne, mert elég csórónak látszol.
• Nem lehet. – mondta Khárón mogorván. – Hádész országába mégy, és kész!
• A világon mindent lehet, csak meg kell fizetni az árát. Mennyit akarsz?

Az öreg erre már nem válaszolt. Lassan elérték a partot. Durván, vénségéhez képest meglepően nagy erővel lökte ki utasát a partra, aki hasra is esett a ragadós iszapban. Miközben megfordította a bárkát, még látta Kerberoszt, háromfejű kutyát nagy morgással megjelenni a kapuban. – A többi már a te gondod, kutyus! Itt az ideje pihennem egy kicsit, túl széles már nekem ez az átkozott folyó.

Egy barlangszerű üreg volt az otthona, már ha otthonnak lehet nevezni egy ilyen rideg helyet, ahol még egy tűzhely sincs.  A barlang hátsó végében állatbőrök hevertek a fal mellett – ez volt a fekhelye -, mellette pedig vaspántos, öreg ládák álltak. Azokban gyűjtötte az obulusokat. Külön ládákban a rézgarasokat, a szegényektől – őket is át kellett vinnie, bármilyen keveset adtak is – külön az ezüst, és külön az aranypénzeket. Utóbbiakat főleg a gazdag rómaiak adták, akik még tudták, mi az illem. Volt, ahol az volt a szokás, hogy a pénzt halott nyelve alá tették – ekkor csak egyet kapott – máshol a szemét takarták le az érmékkel, ekkor kettő volt a jussa. Igaz, morgott egy keveset, ha félszemű volt az utas, és csak a meglévő szemet zárták le egy rézpénzzel, de akkor is telesítenie kellett, amit az istenek rászabtak. Az viszont még sohasem jutott eszébe, hogy az összegyűlt pénzt megszámolja. Sőt, az sem, hogy valamire el is költhetné Senki nem jelentkezett érte, még az a kópé Hermész sem csent el belőle, tehát az övé. Persze, ha valamit kezdeni akarna az évezredek alatt összegyűlt pénzzel, ahhoz itt kellene hagyni ezt az átokverte helyet, mert itt csak kő és víz, meg kiszáradt fák vannak. Ez a legutóbbi utas viszont – aki öltözete és beszéde alapján eszement lehetett, akit azzal vertek meg az istenek, hogy a piactéren ujjal mutogassanak rá, és kikacagják – mégis csak elgondolkodtatta.

Elkezdte kirakni a pénzt a nyirkos kőpadlóra, fajtája szerint, és összeszámolta. Tetemes summa jött ki, amit fel is karcolt egy ott heverő fadarabra, hogy el ne felejtse. Hatalmas házat vehetne ebből Athénban, az Agora mellett vagy valahol a tengerparton, sok-sok szolgával. Aztán tovább gondolkodott: micsoda igazságtalanság, amit vele tettek! Hiszen ő, Erebosz és Nüx gyermeke szintén isten, de legalábbis félisten lenne, bár ezt a státuszát senki sem tisztázta még vele. Na jó, nem az olümposzi kiválasztottak közül való, akik nektárt szürcsölgetnek egész nap aranykehelyből és csak a napot lopják, miközben az emberek szentélyekben imádják őket, de ő is halhatatlan. Emlékezett, mielőtt ide rendelték, fent a földön élvezhette a napsütést édes bort ihatott, fügét ehetett, asszonyokkal szerelmeskedhetett. Ha ez egy szimpla halandónak is jár, neki miért a holtak szállítása a végzete ezen a zavaros folyón, mindörökké? Mi lenne, ha… de ezt végig sem merte gondolni.

Ebben a pillanatban pergamenszerű, de annál sokkal fehérebb, összehajtogatott lapot pillantott meg a földön, ami csak a különös utastól kerülhetett ide. A lapon ismeretlen írásjelek között színes képek, olyan élethűen megfestve, mintha nem is földi haladó festette volna őket. A képeken a napsütötte tenger, a tengeren hatalmas, vitorlák és evezők nélküli hajók, majd a tengerparton napozó, színes italokat fogyasztó, valamilyen labdajátékot játszó félmeztelen, napbarnított, ágyékkötős férfiak, és majdnem félmeztelen, csak a keblüket, vagy néha azt sem takaró, gyönyörű nők, mint megannyi Aphrodité. Hát, ha az ő vidékükön így élnek az emberek – gondolta –, akkor ennek a bolondnak igencsak kár volt meghalnia. Jobban ki kellett volna kérdeznie, mielőtt a partra lökte. Majd folytatta a félbehagyott gondolatot: - Mi lenne, ha itt hagynám ezt az egészet, és odamennék? Nyitnék egy fogadót, bort innék, fügét, mazsolát és sült húsokat ennék, de talán még az asszonyok öleléséhez sem lennék túl vén, ha ott mindegyik ilyen szépséges! Majd eszébe jutott Prométheusz: - Persze nem akarok sziklához láncolva szenvedni a keselyűktől, ha elkapnak az olümposziak! Majd szólok Hermésznek, vele elég jóban vagyok, találjon ki valami ravaszságot, bújtasson emberi formába, hogy még maga Zeusz se ismerhessen fel! Erre a gondolatra elmosolyodott, és rájött, hogy évezredek óta nem volt, ami mosolyra húzza a száját, csak a vér, a könny, a szenvedés. Ne ebből elég volt!

Megragadta az első ládát, és a ladikhoz cipelte, beemelte, aztán ugyanígy a többit is. Gondosan eltette a színes pergament, magához vette azt a díszes köntöst, bőrpáncélt, míves bronzkardot, amit egy hadvezér hagyott egykor a ladikban, megragadta az evezőt, és a folyó közepére irányította a bárkát. Aztán hagyta, hogy a víz sodra vigye tovább, a napfényes partok felé.

Rózsika

Rózsika már tíz esztendeje a komódon lakott, horgolt csipketerítővel letakarva, csak az étkezések idejére jött le az asztalhoz, hogy elfoglalja megszokott helyét, Bálinttal szemben.

Az asszony végakarata volt, hogy hamvasszák el. Őt ne tegyék a sötét földbe, hogy a kukacok és bogarak megegyék, hanem legyen csak otthon, ahol addig is élt – és hogy szemmel tudja tartani – minő képzavar egy maréknyi hamuról -, az ő hites urát, csakúgy, mint földi életében.

Bálinttal egy faluban nőttek fel. Aztán a fiú a városba ment, de csak hogy kitanulja a rádiószerelő mesterséget – rossz nyelvek szerint, mert kulákivadékként húsz holdat örökölt a szüleitől, de büdös volt neki a paraszti munka, ebben a rendszerben meg senkinek se lehetett cselédje, napszámosa. A föld a téeszé lett, de nem bánta. Kis műhelyében Rádiókat, lámpákat, villanyvasalót, később kávéfőzőt, mosógépet javított, egyedüli hozzáértőként a faluban. A legjobban azt imádta, amikor egy behozott, elnémult készülékben megszólalt a Kossuth, Petőfi rádió szignálja. A néprádión csak ez a két adó volt, és a helybeliek mágikus tisztelettel nézték, ahogy bűvészkedik az elektroncsövekkel, tekercsekkel, ellenállásokkal, recsegős potméterekkel. Később jöttek a világvevők, amiken már Amerika Hangja is bejött, és át is tudta alakítani a masinákat úgy, hogy a Szabad Európát is hallani lehessen.

Rózsikával egy bálban – hol is lehetett volna másutt – ismerkedtek meg, aratáskor. A lány szakasztott olyan volt, mint Törőcsik Mari a Körhintában, annyi különbséggel, hogy ő megszerette Bálintot, a kulákfiút, még csak a leendő após, a szintén elég tehetős gazda „Főd a főddel házasodik” mondására sem volt szükség, hogy egybekeljenek. Persze, a falusiak meséltek mindenfélét, hogy sokat próbált már az a Rózsika, Bálinthoz is csak azért ment hozzá, mert neki volt a legnagyobb a „tehetsége”. Való igaz, a fiatal rádiószerelőnek tényleg nem volt miért szégyenkeznie, de ezen adottságát sohasem használta ki úgy, ahogy a legtöbb legény tette volna. Rózsika is karcsú derekú, de igencsak mellyes menyecskévé cseperedett, nem volt a faluban senki, suttyó gyerektől megözvegyült vénemberig, aki ne szerette volna megcsöcsörészni.

Ám Rózsikáék földje is szövetkezeti tulajdon lett, ő pedig ápolónőnek tanult, és a körzeti orvos asszisztense lett. Nosza, a közbeszéd össze is hozta nyomban a fiatal Sólyom doktor úrral. Bálintot ez a legkevésbé sem érdekelte. Szép felesége volt, szerette, jól főzött, mosott rá, az ágyban sem lehetett panasza, ügyesen hányta-vetette a farát, ahogy arrafelé mondták. Egyébként meg a rádiócsövek, a rádió-és hangfrekvenciák, hullámhosszok mindig is sokkal jobban érdekelték, mint a nőj bájak. Amint tehette, épített magának egy adó-vevő készüléket, a kertben hat méter magas antennát állított fel a szomszédok ámulatára, és belépett a rádióamatőrök szövetségébe. Tudják, ők azok, akik éjszakákon át ülnek fejhallgatóval a fejükön a készülék előtt, hallgatják az éterből jövő tá-titi-tá-tá jelek prüttyögését, és boldogok, ha egy tengerentúli hívást el tudnak csípni valami hasonszőrű morze-bolondtól. Az, hogy ilyenkor Rózsikának egyedül kellett aludnia, férfikarok ölelése nélkül, talán eszébe sem jutott.

Valahogy mégiscsak sikerült két gyermeket összehozniuk, akik már középiskolás koruktól a városban éltek, legfeljebb hétvégeken jártak haza. Rózsika biológus, Bálint, apja nyomdokait követve elektromérnök lett, mindketten sikeres szakemberek, akik már a rendszerváltozás előtt külföldön dolgozhattak, és ott is mentek férjhez.

Az idő a szülők fölött is eljárt. A csöves rádiók után jöttek a tranzisztorosok, Bálint ebbe még beletanult, de amikor megjelentek az integrált áramkörök, azokhoz már hozzá se tudott szagolni, de kedve sem volt megtanulni. El kellett küldeni a kuncsaftokat, vigyék a masinákat a városi szervizbe. Egyre jobban befelé fordult, és néha már maga sem tudta, miért lomol mégis naphosszat a kis műhelyben. Lassan már csak az adóvevő, az éterből jövő rádiójelek jelentették a kapcsolatot a külvilággal. Magának sem vallotta be, hogy talán Rózsika is oka lehet ennek. A hajdani menyecske jócskán megterebélyesedett, a férfiszemek sem simogatták, vetkőztették, mint annak előtte, és az új doktor sem hozott virágot, bonbont a névnapjára. Otthon is egyre zsémbesebb lett, szidta Bálintot, hogy miért nem tudja a színes tévét megjavítani, miért nem eszi meg az ételt, miért hagyja szanaszét a szennyest, de még azért is, hogy miért hagyta, hogy a gyerekek külföldre menjenek, és őt okolta azért is, hogy olyan ritkán látják őket. Miért, miért, miért nem, ez volt a mindennapi műsor. Ő meg csak hallgatta, csendben, tudta, úgyis hiába szólna.

Egy ilyen veszekedés közben kapta az asszony a sztrókot, – gutaütést, ahogy a faluban nevezték. A beszéde elakadt, a szeme az égnek fordult, kilógó nyelvvel vágódott végig, hangos koppanással a kockás konyhakövön. Hetvenöt éves volt, Bálint meg nyolcvanegy. A kórházból már haza se tudták hozni, pedig felkészítették az öreget, hogy egy béna, beszélni se tudó embert kell majd ápolnia, amihez majd az önkormányzattól kérhet gondozónőt heti pár órában.

A temetésen ott voltak a gyerekek, Rose és Valentin – már így hívták őket, párjukkal együtt, gyerekestől, az unokáival, akik alig néhányszor látták a nagyszüleiket, és magyarul sem tudtak pár szónál többet. Aztán két-három nap múlva haza is repültek.

Bálint, felesége akarata szerint hazavitte a herendi porcelánból készült urnát – az asszony imádta volna a herendi vázát, étkészletet, csak éppen nem telt rá – és a komód tetejére tette a konyhában. Legalább ez legyen olyan, amilyet szeretett volna. Takarosan leterítette a horgolt terítővel. Aztán csak ténfergett az üres házban, a hirtelen rá szakadt csendben. Bement a műhelybe, bedugta a forrasztópákát, de semmi nem jutott eszébe, mit kéne csinálnia vele. Bekapcsolta a tévét, de csakhamar ki is nyomta, semmi érdekes nem volt benne. Átment a kocsmába – addig sem fordult meg ott sűrűn, szinte senkit sem ismert a törzsvendégek közül – de két féldeci után az a hely se fogta. Hazament, mert vacsora ideje volt – akkor eszmélt rá, hogy a reggeli meg az ebéd is kimaradt, nem volt, aki elé tegye a viaszosvászon terítőre. Kitette a pörköltös lábast az asztal közepére, ahogy az asszony szokta, leült, és belé hasított, hogy milyen üres a szemközti szék. Levette hát az urnát a komódról, és magával szemben, az asszony tányérja helyére tette. Aztán beszélt hozzá, mint annak idején, semmiségekről, ami éppen eszébe jutott. Fontos dolgok amúgy sem estek már velük. Kenyérrel ette a hideg pörköltöt, megtörölte a száját, és visszatette Rózsikát a komód tetejére. Aztán ugyanígy, minden étkezésnél. Szerencsére meg tudott főzni pár dolgot – úgy főzött, mintha kettejüknek kellett volna, aztán ette napokig, hidegen. És, ahogy lenni szokott, visszagondolt közös életük legszebb éveire.

Ahogy ott forgatta a bálban, mintha csak a filmben lettek volna. A lány kibomló hajára, babos blúzára, ami azért sejteni engedte formás melleit, a kacagására, de még az első táncnótákra is emlékezett, ahogy a cigányok húzták: „Nem vagyok én senkinek sem adósa, adósa”, „A faluban nincsen kislány, csak kettő”... Aztán, ahogy hazavitte, Rózsika levetkőzött neki, pedig még nem is voltak összeházasodva, ő pedig nem tudott betelni a fiatal test látványával, ölelésével… A leányok Rózsikára, a legények rája irigykedtek. Aztán az esküvő, a lagzi, ahol a fél falu ott volt… Ahogy a kis házat, a műhelyt berendezték, megszülettek, cseperedtek a gyerekek… Boldog fiatalkor…

Aztán, idő múltával a képek lassan szürkülni kezdtek. Hétköznapok… A sok munka a háború előtti, rissz-rossz rádiókkal, az éjszakák az adóvevő mellett, a morzejelek pittyegését keresve… Hogy egyre kevesebbet töltött már a hitvesi ágyban… Hogy az járta, Rózsika a fiatal doktorral… Meg hogy azért kell neki az orvosi rendelő, hogy szemügyre vehesse, melyik férfinak mekkora van, hogy aztán magára húzhassa őket… Hogy ki tudja, ki a gyerekek apja… Ő meg csak a morze-billenyűt nyomogatja, az asszony helyett…

Orvoshoz akkor került, amikor már alig evett, tíz kilót fogyott, és csaknem kilyukadt a gyomra. Gyerekeit, azt sem tudta, mikor látta utoljára. Kapott gyógyszert, és a szociális osztály kirendelt mellé egy gondozót. A főiskolát végzett kislányt Kittinek hívták, de Bálint csak Katinak szólította, nem jött a nyelvére az újmódi név. Kitti nehezen értette meg, miért kell mindig az asztalra tenni az urnát, de ez volt a feladata, hát megtette. Igaz, kicsit szeleburdi volt, néha levert egy csészét, felborított valamit, de az öreg semmit sem vett zokon. Aztán az adóvevő is elromlott. Meg tudta volna javítani, lett volna még hozzá alkatrész a régi lomok között, de úgy hagyta. A fejhallgatót és a morze-billentyűt is belepte a por.

Amikor a lány nem volt ott, továbbra is hangosan beszélt az urnához. De egyre kevésbé a régi, szerelmes hangon, szavai keserűségről, megbántottságról, mellőzöttségről szóltak. Már nem a régi, csinos lányt, fiatalasszonyt látta az asztal túloldalán, hanem élete – egy valahol elhibázott élet – egyre zsémbesebb párját. Amilyenné vált öregkorára. Sőt, még olyanabbnak. Évtizedek összesűrűsödött haragja áradt a hamvveder felé. Aztán egyszer csak döntő elhatározásra jutott. Meg kell szabadulnia Rózsikától, végérvényesen. Persze, régebben, még az asszony halála előtt is megfordult a fejében ilyesmi, de végig sem merte gondolni. Aztán a halál, a nagy rendező úgyis átírta kettejük drámáját. Most itt volt Rózsika, egy marék hamu, magatehetetlenül, egy porcelán edényben. Ő pedig rakosgatta itt polcra fel, polcról le, mintha még mindig a halott parancsát kellene követnie. Felállt, felvette az urnát az asztalról. Izmaiban hajdani erejét, ruganyosságát érezte.  Kilépett az udvarra, nagyot szívott a friss levegőből. Első lépései a kerti árnyékszék felé vitték volna, de ezt azért mégis méltánytalannak találta. Kivette hát a kamrából az ásót, és a kerítés melletti orgonabokrokhoz ment. Itt jó lesz - gondolta, és takaros gödröt ásott, vagy fél méter mélyet. Először beleeresztette az urnát, majd ki is vette. Nem jó. Oszoljon csak szét a földben. Egyék csak meg a bogarak, ha kell nekik – tette hozzá kajánul magában. Levette az edény fedelét – tíz évig nem volt bátorsága ezt a mozdulatot megtenni, szembenézni azzal, ami benne van – és beleborította a tartalmát a gödörbe. Azaz beleborította volna – de az edényben nem volt semmi! Talán a temetkezésiek hibáztak még annak idején, vagy Kitti borította ki, és lusta volt a hamut a padlóról felseperni, gondolván, az öreg úgysem fog belenézni – ami így is volt mindeddig –, a lényeg, hogy az urna teljesen üres volt.

Bálint egy darabig mereven állt, bámulta az üres gödröt, azt a semmit, amit tíz éve őrizgetett, ami tíz éve mindennapjainak része, mondhatni ura volt, mint az asszony annak idején – aztán nevetni kezdett. Kacagott, hahotázott, szívből, teli torokból gurgulázva, szinte fulladásig. Körülötte az orgonabokrok virágba borultak, az égen fecskék cikáztak csivitelve, és a friss tavaszi szél édes, élettel teli illatokat hozott. Május volt.

Jelige: Holló

Merülés

Az álom, mint a mélymerülő búvárok szeretkezése. 

Kívülről elképzelhetetlen, egyetlen kézzelfogható 

dolog a harminc méternyi rád nehezedő 

víztömeg, karnyújtásnyira egy tavaszi szürkület 

mindent átitató színei. 

Valahogy igen, ilyesmi az álom, olyannyira 

nem hiszed el, hogy néha kívülről látod magad, 

a hideg ringásban, térdig felfelhőző 

megbolygatott aljzattal. 

A sima és durva felületek váltakozása- 

ahogy kihátrálnak kérdéseid ujjbegye alól, 

vagy épp a fájó valóságot tuszkolják oda. 

Látótávolságon kívül alakok mozognak- 

az egész tér a te szemedben konstans 

tanácstalanság, még nem tudsz dönteni

a tenger begyakorolt áramlásaitól függetlenül. 

Aztán úgy látod, utak nyílnak, a lényegtelen emlékek  

legmeghatározóbb mintái, utak nyílnak a vízben, 

a fenti gyenge fény égbolttá szelídül, 

és a gondolatok szárazfölddé rendezik át a 

tengert. Rétekké, sikátorokká, szobákká, 

az otthon szinonímáivá. Azt hiszed,

ez független attól, hogy menthetetlenül

itt ragadnál oxigénpalack nélkül. 

A korallágakat, az algaszakállas formákat megosztja 

egymás között a bizonyosság és a kétkedés. 

Ez a kettős nézőpont kíséri végig álmaidat, 

ahogy minden éjjel egyre mélyebbre 

merészkedsz az égi vizekben.

Idillvárosban esik 

Tíz napja vagyok itt. Éjjelente, 

ahogy álomba csendesül a kopogás, 

úgy érzem, mintha még 

a macskakövek is itt hagynának. 

Az emberek csak dolgozni járnak ide, 

éjszakára visszatérnek családjukhoz, 

ázott mosollyal saját Idillvárosukba. 

Egyedül maradok, mint egy vízgyűrű táguló közepén. 

Hajnalban madarak dalolnak,  

a fák párát lehelnek, a sárban 

tűsarkú cipőnyomok, rendszertelenül. 

Aztán a nedves fény megtelik emberekkel. 

Délben megint esni kezd, s ha néha eláll, 

csak sötétebb lesz, hogy a cseppek 

majd újra egy kis világosságot hozzanak. 

Tíz napja vagyok itt. 

Egyre inkább gyanakszom, hogy ez 

nem az én Idillvárosom. Valaki másé, 

akinek az esernyőjét néha látom befordulni 

az utcasarkon, amúgy még egymás arcát se láttuk. 

De itt még mindig jobb. Az előzőből valójában 

nem is azért jöttem el, mert esett. 

Csak rájöttem, hogy a mellkasodba építettem, 

és mikor már szakítottunk, nem mertem máshová, 

pedig mindketten tudjuk, hogy 

mostanában amiatt köhögsz olyan gyakran. 

Jelige: Kőszeghy Béla

Teri néni

Szülnie kellett volna, akkor nem magányosan megy el. Vetette oda az ostffyasszonyfai szociális otthon háromgyerekes, éjszakás nővére még férjezetlen kolléganőjének, miközben Teri néni megmerevedett testét emelték át az elhunytak szállítására rendszeresített betegszállító kocsira. Schubert Terézia Mária, kora 71 év, született 1928-ban Körmenden, anyja neve Schmidt Anna, családi állapota hajadon. Írta a fiatalabb nővér a kartonra, amit az elhunyt bal nagylábujjára kellett csomózni, hogy majd a zárójelentést író orvos is tudja, ki fekszik előtte.

Teri néni több mint tíz évig lakott a kastélyból lett szoci nyolcágyas hálótermében. Egy ideig számolta, hány öregebb, aztán fiatalabb asszonnyal osztozott a mindig vizeletszagú, nyikorgó vaságyakkal telezsúfolt, üres falú szobán. Akkor hagyta abba, amikor már ő sem járt ki az alig harminc négyzetméteres, sok elmúlást látó helyiségből. A betegséggel, halállal, magányos könnyekkel terhelt mindennapokba az egyetlen változatosságot a vasárnaponként feltűnő, zavartan mosolygó, aztán idővel mindenki mellől elfogyó hozzátartozók jelentették. Hozzá soha, senki sem jött.

Annuska vitte be az otthonba. Akkor látták utoljára egymást. Egyikőjük sem szólt a másikhoz. A nagynéni duzzogott, hogy csak azért, mert kicsit nehezen mozog, rossz a szeme és olykor nagyot hall, kilökik a házból. Az unokahúg viszont addigra nemcsak megnyugtatta a lelkiismeretét, de már gyűlölte is egyetlen, még élő, vérszerinti rokonát.

Annuskának választania kellett. Az utolsó pillanatban volt, hogy gyereke lehessen. Igaz, nem olyan, akit kihordhat a szíve alatt. A férje sokáig kínozta a lelkét, mire engedett, és belevágtak az örökbefogadás végtelen procedúrájába. Soha sem jártak utána, Annuska kinek a hibájából nem esett teherbe. Egy idő után nem is próbálkoztak. Péter azt mondta, neki úgy nem megy, hogy Teri néni a szomszéd szobából hallgatózik. Amikor pedig kiderült, hogy két sérült kisfiút vehetnének magukhoz, kijelentette: jöhetnek a gyerekek, de csak akkor, ha előbb az öregasszony megy. Mert azt nem vállalhatják, hogy az egyre zsémbesebb vénasszonyt meg a két nyomorék kölyköt is ápolják. Vagy-vagy. Annuska napokig zokogott. Aztán, amikor kiderült, hogy a két kisfiút elvitte egy másik, gyorsabban döntő, gyermektelen házaspár, nem gondolkodott tovább. Egy este vitát nem tűrve odavetette Teri néninek, hogy nagy nehezen találtak neki helyet egy öregotthonban, nem hagyhatják ki a lehetőséget, elsején költöztetik.

Teri néni aznap éjjel végiggondolta: nincs választása. Az a picinyke szoba, ahol évek óta lakott, hiába van abban a kertes házban, ami részben az ő pénzéből és sok-sok kétkezi munkájával is épült, kizárólag a fiataloké. Akikkel, az esküvőjük után, Anna, a húga rábeszélésére döntötték el, hogy belevágnak a közös, kertvárosi építkezésbe. Mert ugyan minek tartaná fenn a harmadik emeleti, tanácsi bérlakását, ha kertes házban is töltheti majd a nyugdíjas éveit. Meg amúgy is, Annuskát kicsi korában úgy babusgatta, mintha a sajátja lett volna, később meg minden pénzét rá és az öccsére költötte. Jobb lesz nekik együtt, mondogatták, főleg, ha sorba jönnek majd a szocpol miatt vállalt babák.

Két év alatt épült fel a ház. Teri néni addig a húgánál lakott, a kisebbik gyerek, Lajcsika szobájában. Aki éppen sorkatona volt az ország másik végében, így nem sűrűn engedték haza. Ha meg mégis, nem volt benne sok örömük. Lajcsika mindenkit gyűlölt, mindenkibe belekötött, verekedett, mert lényegében, ha nem aludt, akkor megállás nélkül ivott. Balhézott a nővérével, az anyjával, a nagynénjével, a munkamániás sógorával. Azok meg perlekedtek miatta egymással, mert Lajcsika ugyan nem dolgozott, mégis mindig volt pénze italra. A három nőt pumpolta. Amíg az anyját, Annát, el nem vitte a rák. Utána már senkitől sem zavartatva itta el a megörökölt lakást. Így amikor egy hajnalon engedett ösztöneinek, és a nyolcas út aszfaltján hajtotta álomra bódult fejét, pár perccel később csak adósság maradt utána.

Az Annuskáékkal közös építkezés miatt eladott harmadik emeleti, tanácsi bérlakást meg a posztógyári betanított munkát Imre, a féltestvére szerezte annak idején Teri néninek. Évtizedekkel később, egy éjszaka, Ostffyasszonyfán vallotta be magának, hogy felnőtt élete legboldogabb tíz évét töltötte azon a harmadik emeleten, meg a zajos, fullasztó gyár gépteremében. Addigra ugyanis elfogadta, hogy nemcsak gyereke nem lehet, de férje se lesz soha. Negyvenöt évesen hirtelen megöregedett, de azonnal kerek is lett addigi kanyargós élete. Három műszak a gyárban, előtte, utána az időközben megözvegyült Anna meg a gyerekei segítése, nyaranta, olykor Imre unokái is felbukkantak nála. Magára nem igen költött. Ami neki nem kellett, azt Annuska és Lajcsika zsebeibe dugdosta. Ha őszinte szeretetet nem is, de legalább valami kényszeredett kedvességet, meg kívülről boldog családnak hazudott embercsoportot kapott cserébe.

És már ez is merőben más és ezerszer jobb volt, mint a korábbi másfél évtized tébolya. A folyamatos kétségbeesés, hogy végleg egyedül marad. Mert a néha szerelmet hazudó, olykor házasságot ígérő férfiak hetekre, hónapokra, de leginkább csak egy-egy éjszakára jöttek, aztán hirtelen mentek, és maguk után hagyták nemcsak Teri néni, de a becsapott családjuk lelki nyomorát is. A rendszeresen rátörő pánik, hogy saját gyerek nélkül kell elmúlnia, így lassan ő lett a határszéli városkában az, akit bárki, kockázat nélkül megkaphatott. A kisváros cafkája, aki tisztességes és példás családokat dúlt szét, aki éjszakákat mulatott át kétes helyeken, akinek az egykori apácazárdában lévő lakása maga volt a fiatal lányok ijesztgetésére szolgáló fertő, nyilvános átjáró ház. Szenvedett, ha egyedül volt, kínlódott, ha más mellette érte a reggel. Pasasnál talán csak munkahely fért több azokba az évekbe. Vagy neki nem volt maradása, vagy, általában az állami ünnepek környékén okot adott arra, hogy kirakják.

Abban a tizenöt évben se Imrével, a tíz évvel idősebb, csupa szív féltestvérével, se Annával, a rajongásig szeretett, törékeny édes húgával nem beszélt. Szégyellte előttük magát. De mindenki tudta, hogy olykor titokban meglesi Annuskát az iskolából hazafelé menet, születésnapkor, névnapkor, karácsonykor pedig feladó nélküli pénzes utalványt vitt a gyerekeknek a postás. Meglátogatni nem merte őket. Anna csúnya szájú, hirtelen kezű, alkoholista férjétől is tartott. Akivel pedig olyan szépen indult minden.

A helyőrségi klubban, ötvenkettő szilveszterén, ő mutatta be Lajosnak, a fess határőrtisztnek Annát, akire a háború vége óta jobban vigyázott, mint magára. A következő szüretkor megvolt az esküvő, aztán hárman költöztek be az újonnan épült katonai lakótelep egyik tágas, földszinti lakásába. Egy év múlva pedig már Annuskát pelenkázták, és a huszonéves Teriből egyszerre Teri néni lett, aki mint a családért rajongó és mindenét feláldozó cseléd szolgálta ki a húgát és a sógorát. Bármit eltűrt, bármit megtett, csak Annának és a babának jó legyen. Mosott, főzött, takarított maguknál és sokszor másoknál, hogy ne szenvedjen semmiben se hiányt az ő szeretett családja. Ahonnan nem sokkal a harmincadik születésnapja előtt, a piros betűs április negyedikén dobta ki Lajos, aki akkor már szabályosan rettegett, hogy Teri néni csúnya szája miatt törik majd derékba ígéretesen induló karrierje a Munkásőröknél.

Ha Imre nem talál rá két nap múlva a vasútállomás restijében, nem veteti fel május elsejével kalauznak a helyi AKÖV-höz, majd nem jár ki neki szolgálati lakást az egykori zárda romos épületében, nem éri meg azt a nyarat. Mégsem tudott hálás lenni a bátyjának, aki egy idő után feladta, hogy megértse idősebbik húgát. Egyszerűen fel nem foghatta, Teri néni meg képtelen volt elmagyarázni, mi a baj az apró lakásokra szabdalt zárdával, ahová egykor ő is járt iskolába.

Olyan volt, mintha Imrének hiányzott volna néhány év az emlékezetéből. Évekkel a háború után került haza a hadifogságból, aztán meg csendőr múltja miatt hosszú éveket töltött Sopronkőhidán. Csak amikor szabadult, akkor tudta meg, hogy a háború után Teri néni nevelte a két évvel fiatalabb Annát, és olyan szigorúan fogta, hogy ahhoz képest a zárda liberális intézménynek hathatott. Mindenhová kísérte, fiú, férfi a közelébe nem jöhetett, minden percéről, gondolatáról, álmáról be kellett számolnia a madárcsontú, sokat betegeskedő lánynak. Aki mégis végtelenül hálás volt a nővérének, hogy a háború utolsó hónapjainak, meg az azt követő éveknek a nyomorából, hihetetlen módon teremtett neki jólétet, nyugalmat és biztonságot. Tudta, csak egymásra számíthatnak. A háború után, túlkorosan, nagy nehezen elvégezte a nyolc osztályt, aztán nővére addig nyaggatta, amíg le nem érettségizett a közgazdasági technikumban. Már állásban volt, amikor Teri még mindig kísérgette. Anna pedig nem lázadozott, elfogadta, ahogy azt is, hogy a sírba kell vinnie közös háborús titkukat.

A háború első éveiben cseperedett a kisváros legszebb lányává Terézia. Apjuk papír és könyv árudája jó partinak ígérte a pesti divat szerint öltöző, hibátlan fogsorú, gesztenyebarna lányt. Aki az apácákhoz járt gimnáziumba, így nemcsak jól nevelt, illedelmes, de roppant művelt ifjú hölgy is volt. Tizenhatodik születésnapján már sorban álltak a kérők a szülői ház verandáján. Terézia felhőkön lépkedett, mert nem láthatta a vihart, ami akkor már rohamléptekkel közeledett.

Apjukat egy nyugat felé menekülő nyilas lőtte le, mert nem hagyta kifosztani a kereskedését. Megtébolyult anyja pár hét múlva, a városra zúduló orosz zárótűzben pusztult el. Amikor már se víz, se ennivaló nem volt a romok között, a két árvát befogadták a zárdába a már menekülni sem merő apácák. Ott köszöntött rájuk az, amiről később azt harsogták: felszabadulás. Teréz az utolsó pillanatban lökte a halálra rémült Annát a kamra hatalmas, de már üres gabonás ládájába. Aki ott kuporogva hallgatta végig, amint a ládára tepert nővérét megfosztják nemcsak az ártatlanságától, de a jövőjétől is.

Mi alól szabadultam én fel, amikor a ruszkik pisztolyt dugtak a pinámba? Sziszegte vagy üvöltötte, amikor később április negyedikét akartak vele ünnepeltetni. De soha nem beszélhetett arról, hogy negyvenöt áprilisában, abban a zárdában, ahol az apácák pár hónappal korábban még a csodálatos jövőről beszéltek neki, egy láda durva tetején néhány barbár fegyveres megpecsételte a sorsát. Kijelölték gyermektelen, kanyargós, magányos útját.

jelige: glória

Hajnali szonett

Szárnyában kínnal verdesett a hajnal,

a gyilkos Nap tüze megperzselte őt,

és körülöttem harsány utcazajjal

némán sirattam a máglyára menőt.

Harmatkönnye is gőzölögve eltűnt,

a pirkadattal elhamvadt az álmom

(sötét éjjeleken halmozom a bűnt),

s nappal a kétes feloldozást várom.

Az izzó Napra béklyókat veretve,

a Pillanatban sejtem reggelente

a harmattól ázó mindenséget én,

s míg az érintetlent tiporja lábam,

szeretnék hinni a gyönyörű mában,

hogy estig rám lel a parázsló erény.

A vers csak ráadás

Költő vagy, úgy hiszem. Mindig is az voltál.

Versek nélkül is az, ezt biztosan tudom.

Messziről érkeztél s egy távoli zsoltár

hangjait követed e göröngyös úton.

Minden költő lelke egy nyüzsgő agora.

Játszótér, hol játszod a világ dolgait.

Gyermekként bámulsz a szépre és a jóra,

s a rossz dolgok fölött még átsegít a hit.

Gyermeki hitednek márványtalapzatán

megfér egymás mellett számtalan jó dolog:

a gyönyörű remény és a meghitt magány,

s köztük a szerelem, mi szívedben dobog.

A költő kétkedő (gyermek s tudós egyben).

Feltárja a kozmoszt, középen önmagát.

Hogyha elképzeled, részesülsz a kegyben,

ha jön az özönvíz, lehetsz az Ararát.

Vágyálmod hűséggel, ha gondozni fogod,

egy szép kő és pár szó, majd megőrzi neved,

a valóság néha veled együtt zokog,

máskor táncra perdül s a szemedbe nevet.

A valóságot ő, a gyermek megérti.

Ajkán a szemérmes nyílt szavak hangja más.

Felnőve, mint költő velejéig férfi:

ugyanaz a hangja, a vers csak ráadás.

Fénybe fonva

Túl „az emberélet útjának felén”

bezárkózva a faragott toronyba,

kezembe újra könyveket vettem én

(a tiszta ragyogás glóriába fonta

eszmélő lelkem mélysötét sebeit),

a betűk a sorban simulni kezdtek,

s éreztem, hogy ez a különös kezdet

szelíd bölcsességgel itt fenn bekerít,

és sajnáltam lenn a puszta világot,

mit föntről én láttam, de az nem látott.

Jelige: ESTEPONA

A bohóc

A piros Dacia lassan haladt a kertvárosban. A kacskaringós utcák hiányos névtáblái nem sok segítséget adtak a tájékozódásban. Az épületek számozásában kevés ésszerűséget talált az, aki először járt arra. A bohóc már kétszer elment a keresett ház előtt, csak harmadszorra vette észre a kertben a léggömbökkel feldíszített magnólia bokrot. Leparkolt a ház előtt, gondosan átnézte táskáját, amelybe jelmezét, iratait, és a megrendelő levelét tette. Semmi kétsége sem volt: jó helyen jár, már bizonyára nagyon várják. A mókás nevű Badacsonyi Gerihez hívták, aki ötödik születésnapját ünnepli, pontosan azon a napon, amikor ő a huszonhetediket. Soha nem utasított vissza egyetlen felkérést sem, ezt most sem akarta megtenni. Bízott barátaiban, akik majd bizonyára megértik, hogy az ilyenkor szokásos bolondozások, tréfák, köszöntések, csak szereplése után kezdődhetnek.

Ligetvári Richárd negyedik éve játszotta a bohóc szerepét, és szórakoztatta gyermekközönségét különböző rendezvényeken. Nehezen hagyta ott a tanári pályát. Szerette munkáját, hivatását, azonban igazgatójával olyan súlyos nézeteltérésbe keveredett, hogy nem maradt más választása. Egyik helyi iskola sem fogadta a fiatal, és szókimondó, olykor talán hőzöngő pedagógust, mert igazgatója rosszindulatú véleménye mindenütt megelőzte. A kollégák nem merték, vagy nem akarták alkalmazni. Két választása maradt. Elköltözik az ország másik felébe, vagy új megélhetés után néz. Nem volt felesége, gyermeke, mégis ezer szállal kötődött a városhoz. Ott nőtt fel, ott járt iskolába, ott voltak legjobb barátai, a sporttársak, a cimborák, a lányok, az ismert szórakozóhelyek, és emlékek sokasága, amelyektől nem akart elszakadni. Néhány próbálkozás után találta meg a bohóc szerepét, amellyel egyre nagyobb népszerűséget szerzett. Vidám kis jeleneteket állított össze, és tanult be, amelyekkel óvodákban, családi-, baráti-, gyermekrendezvényeken lépett fel. Nem gazdagodott meg a szereplésekből, de a kezdeti döcögések után szépen beindult vállalkozása. A harmadik évtől már a szomszédos megyékbe is hívták, ahogyan most is. Miután mindent rendben talált, kiszállt autójából, lezárta, és a legcsekélyebb lámpaláz, vagy izgalom nélkül indult el a ház felé, pedig ott meglepetések sokasága várta.

Szigorú tekintetű hölgy nyitott ajtót, akit a bohóc az ünnepelt édesanyjának gondolt. Meglepte a barátságtalan fogadtatás, a néhány perces késés miatti szemrehányás, és hiányolta az ilyenkor szokásos fékezhetetlen gyermekzsivajt. Ha ilyen, hát ilyen - gondolta Richárd - végül is neki a kis Gerivel és barátaival kell jól éreznie magát. A hölgy a fürdőszobához kísérte, és javasolta, ott öltözzön fel jelmezébe, majd együtt menjenek a szobába. Az ajtó előtt azt kérte, hunyja le a szemét, és úgy lépjenek be. A bohóc teljesen megnyugodott. Kedves gyermektréfára gondolt, és már sejteni vélte az addigi nagy csend okát. A háta mögött durván becsapódó ajtó hangjára kinyitotta szemét, és döbbenten nézett körül. Egyetlen gyerek sem volt a szobában! A távolabbi, jobb oldali sarokban, a nagy franciaágyon, egy hatalmas kutya ült, és halkan, de ellenségesen morgott. A bal oldali sarokban magányos üres asztal állt, az ajtótól jobbra két szék, és egy nagy bőrönd. A lehetetlennek tűnő helyzetet a hölgy kárörvendő mosolya, és váratlan mozdulata tetézte, amellyel bezárta az ajtót, és zsebre tette a kulcsot, majd gúnyosan megszólalt. 

• Bohóc Úr! Bemutatom önnek Badacsonyi Gerit. Öt éves, ereje teljében lévő dobermann. Nem szereti, ha nem veszik komolyan. Csak nekem fogad szót, bárkit széttépne a kedvemért. Javaslom, ne bosszantsa, és kezdje meg a műsorát, kíváncsian várjuk!
• Ugye most viccel asszonyom? Hol vannak a gyerekek? - kérdezte a bohóc, mintha rémálomból ébredne.
• Semmi kedvem viccelni! Jó okom van arra, hogy lássam, miként viselkedik, amikor maga van kiszolgáltatott helyzetben, amikor maga lesz védtelen!
• Nem tudom, miről beszél! Maga őrült! Azonnal elmegyek innen, nyissa ki az ajtót!
• Nem megy sehova! Ugye Geri? - emelte meg hangját a nő, és a kutya felé biccentett, amelyik leugrott az ágyról, szőrét felborzolva, hangosan morgott - Kezdje már el!

A helyzet annyira ijesztően és fenyegetően alakult, hogy a bohócnak már semmi kétsége sem lehetett: egy őrült fogságába került. Fogalma sem volt mit akar tőle, és hogyan fog innen megszabadulni. A nagy kutya teljesen megrémítette, már bármire hajlandónak mutatkozott. Egyszerűen félt, nagyon félt. Remegve kezdett bele műsorába. Nagyon szánalmasra sikerült, már majdnem elsírta magát. Egy pillanatra úgy tűnt, kínzója megkegyelmezett, de csalódnia kellett.

• Ez borzalmas, hagyja abba! Tényleg nem tudja, miért van itt? Nem ismer meg?
• Fogalmam sincs ki maga, sosem láttam!
• Nem? Hét évvel ezelőtt találkoztunk a Fényhullám-diszkóban. Sosem felejtem el magát és a barátait!
• Elismerem, hogy sokat jártunk oda szórakozni, legalább száz lánnyal találkozhattam ott. Nem emlékezhetek mindenkire!
• Száz lány? És mindegyiket leitatták? Mindegyikkel ugyanolyan aljasul bántak el, ahogyan velem?
• Miről beszél? Soha nem itattunk le senkit! Összekever valakivel!
• Nem! Azonnal felismertem, amikor megláttam a szórólapját, ahol reklámozza a bohócságát. Most megfizet mindenért!
• Sosem láttam magát! Összekever valakivel! Engedjen elmenni! - kiáltozott egyre jobban könyörögve Richárd, de már maga sem bízott ebben.
• Feküdjön le az ágyra, a hátára! Geri, ágyra! - hangzott fel a kurta parancs.

A kutya fogvicsorgatva indult a halálra vált férfihez, aki már-már önkívületi állapotban hátrált az ágy felé, és engedelmesen hanyatt feküdt. A dobermann felugrott mellé. Richárd mozdulni sem mert, valósággal megbénult a rémülettől. A nő felemelte a bőröndöt, az asztalra tette, majd kinyitotta. Szíjakat és egy ollót vett elő. A szerencsétlen férfi két kezét, és két lábát az ágy rácsaihoz kötözte, azokat terpeszbe feszítette. Leparancsolta a kutyát az ágyról. Az ollóval a Bohóc bokájához közeledett, végigvágta mind a két nadrágszárát, majd a nadrágot is.

• Gondolom, tudja, most mi következik? Hallott már arról, hogyan bánnak el az erőszakoskodó férfiakkal?
• Ne, ne tegye! - nyöszörgött kétségbeesetten Richárd - Esküszöm, hogy sosem láttam magát, és soha nem erőszakoskodtam egyetlen nővel sem! Ha valaki, valamikor bántotta magát, nagyon sajnálom! Legyen irgalmas velem! Ígérem, ígérem, hogy… - nem tudta befejezni mondatot, a félelem, és az izgalmak miatt elveszítette eszméletét.

A nő háta mögött csendesen kinyílt az ajtó és két férfi lépett be. Az ágyhoz mentek, és már mind a hárman sajnálkozva nézték az aléltan fekvő Richárdot. A csendet a nő halk hangja törte meg.

- Már megbocsássanak uraim, de egy kissé erős tréfát rendeltek meg a barátjuk születésnapjára.

Jelige: Álmos táltos

Az éj hercege

Dideregve tűnik el a Nap

Az ég paplanja alatt

Végén az éj hercege ül

Mindig egyedül.

És várja mindig hiába

Hogy eljöjjön a párja

Mert mire az reggelre felül

Ő már álomba szenderül.

Az átkozott hajós

Vitorlát bont az elme

A szívvel énekelne

Szállnának a széllel

Minden áldott éjjel.

De hamis a szív

És bomlott az elme

Törik a korsó,

Szakad a kelme.

Döglött a szél

Halott a szív benne

Lüktetése nélkül

Összerogy az elme.

Mocsárba jut így, ki tengerhez indult.

Szavakból születsz

Szavakat szövök,

S ahogy ócska csütörtökök

Feltűnnek a szerdák alkonyán,

Úgy követem én

A szavak szövetén

Éppen átsejlő alakod

S halkan dobbanó szíved.

Nap nap után vetlek papírra,

Hátha szavakból születsz

És kedves vagy, mint képzelem.

Szűnik a kétség,

Elhal az értelem.

Jelige: GEORGINA

A    Z A J  és   A   CS E N D

Ez a tébolyult világ rám tapasztotta bogáncsait,

és kezembe adta sokszínű rózsáit is.

A bogáncsot szakítottam és téptem vele együtt lelkemet,

bár vér nem serkent,

ám akkor is fájdalmat teremtett.

A rózsák meg hiába bűvöltek el,

színükkel és szépségükkel,

össze-vissza szurkáltak, s megsebeztek tüskéikkel.

Az örömbe kerülhet üröm,

a bánat után pedig jöhet öröm.

Váltakozik a völgy és a hegy,

viaskodik a zaj és a csend.

Ez mind itt van velem!

A Zaj, a nyüzsgés, testemet pezsdíti,

vágyaim beteljesülését segíti.

Mozgat, riszál, körbe-körbe forgat,

ajkam a csókjától mámorossá válhat.

Viszont sokáig magára nem várat!

Máskor meg, dobol a fülemben,

s haláltáncot jár a szívemben.

Kering le-fel, s meg nem áll,

jajong és sír a lélek, mert úgy fáj.

De elviselni, muszáj!

A Csend, viszont ha van, átölel, simogat,

jótékonyan körbezár.

Beszél hozzám, vígasztal,

szívem, lelkem issza minden szavát.

Ez kell,

és sokszor felemel!

Így bársonyosabbá lészen ez a zord világ.

Azonban néha, kéretlen jön el,

és nem simogat, nem ölel.

Bár körbefog, ámde szorongat,

s mint egy kígyó, úgy fojtogat.

Kiáltanék ilyenkor, csak nem lehet,

mert a szó bennreked.

Rossz érzések.

Félek!

És a Csend, ha hagyom, belevész a légüres térbe,

s lassan simul bele,

 velem együtt, a nagy Semmiségbe.      

De  n e m!

Nem engedhetem!

Most még N e m!

Ezért, jöjj hát Zaj,

kell egy kis hangzavar!

 Dobolj, tam-tam,

hadd halljam!

 Vágyom lüktető ritmusát,

fülbemászó dallamát,

és remegve mondja minden porcikám:

-Legyen ez, egy örömtánc!

S szól a lélek is, vidám hangján:

-Örülj a létnek, és daloljon a szád!

Így a bánat gyorsan eltűnik,

hisz a völgy aljáról a hegy csúcsa is felsejlik.

S immár érzem, a bogáncs nem tépi lelkemnek bolyhait,

 a rózsa sem mélyeszti belém apró töviseit.

Az üröm belevész az öröm tengerébe,

a hegy magasságától pedig elvész a völgy mélysége.

Azonban csatáját vívja még a Zaj és a Csend,

ami végtelenül kesze-kusza lett,

s mint a lián a fára, úgy fonódik rám,

bár nem haláltáncot jár, és nem is fojt már.

Mert még most,

mint két jó barát,

 szívem, lelkem pátyolgatják,

de tudom,

 az idővel együtt, sajnos,

majd elhagyják egymást.

A Zaj mindig kevesebb és kisebb lesz,

a Csend pedig egyre nagyobb teret vesz,

s majd, akkor, harcot kezd az Örökléttel,

vagy csak úgy, egybeolvad a Nagy Semmiséggel.

****************

É  D  E  S  A  P  Á  M ,    E  L  M  E  N  T  É  L

Pereg a könny,

s eggyé válik a földdel,

mint a göröngy.

Peregjen csak,

mert a fájdalom belém mart,

mélyen a bensőmbe,

mint sav a fémbe.

Soha be nem gyógyul,

csak egy kicsit elsimul,

ahogy az idővel majd csitul.

Fáj!

Tudom, ez az élet rendje,

de mély űrt vájt a szívembe.

Az élet kinek rövidebb,

kinek hosszabb,

de a lelkem sír,

mert a leghosszabb,

a sír.

Sírunk, mikor örülünk,

ez édes és könnyű,

mert dalol a lelkünk.

Sírunk akkor is, ha fáj,

de akkor keserű a könnyünk,

mert a bánat nem hagy,

s nehéz mindenünk.

Pereg a könny,

s eggyé válik a földdel,

mint a göröngy.

Pereg, pereg,

mert a fájdalom a kézjegyét

mélyen a testembe marta,

mint a természet az eróziót a vízpartba.

Születtél,

éltél,

küzdöttél,

de most

elmentél!

Elfoglalja a nehéz,

fájó lét helyét,

egy boldogabb,

könnyebb nemlét.

Ami volt, sajnos már nincs,

de az emlék egy hatalmas kincs,

s mivel a mienk, őrizzük,

így leszel Te

 mindig velünk.

F á j !

Tudom,

ez az élet rendje,

de akkor is fáj!

Nagyon fáj!

Pihenj nyugodtan,

elfáradtál.

De kérlek,

lelki szemeid életünket figyelje,

vigyázz ránk,

mi pedig sokat gondolunk Rád,

s egyszer majd együtt leszünk ,

drága jó Édesapám!

Jelige: Csillagvirág

Vak-Szerencse

Egy forró nyári éjszakán, az éj leple alatt, a felszálló cigaretta füstben ülő férfi az arcát a tenyerébe temette és arra gondolt: már megint itt vagyok, már megint ezt teszem, már megint sodródom. De nem volt túl sok gondolkodási ideje, pár perce volt csupán, ugyanis rögtön jött a következő leosztás. Igen, megint a kerekasztal mellett ült, amelyen a zöld filc enyhén ki volt kopva, és igen, megint az olcsó whiskyjét szopogatta és megint minden egyes tétrakásnál beleszívott a kezében lógó olcsó cigarettába.  

Szenvedélyesen szerette az ilyen estéket, szenvedéllyel volt minden iránt, ami valamiféle anyagi nyereséggel járt. Na de nem mindig volt szerencséje, mert volt, hogy hosszú ideig elkerülte, múzsája kikopott és már csak a szerencse malacában hitt.

A barlangban ez a nyári meleg este is éppolyan volt, mint a többi, forró és izzasztó. Feszültség vette körül azt a pár embert, aki a játék végére bent maradt. A gyors menetek egymást követték, a szinte teljesen új kártyalapok csak úgy pörögtek az asztalon. A játékosok egyre kevesebben lettek. A tét pedig egyre jobban nőtt. 

A következő kör már sorsdöntő, ezt Ő is tudta, megérkezett a kezéhez a várva várt két lap: ász és tízes – öklét összeszorította az asztal alatt, ebből még lehet valami gondolta – majd érkezett a következő három lap az asztal közepére.

Egy pillanat feszült csönd lett, mire mindenki konstatálta milyen lapja van, és mit lehet velük kezdeni. De ő már az első lapnál tudta, érezte, ez az ő köre. A szíve oly hevesen és boldogan kezdett kalimpálni, magában pedig üvöltötte a bűvös szavakat, amiket online játék során is mindig elsüt: „IGEN OTT VAGYOK!!!” 

Arcát próbálta elkomorítani, a szemét, melyben derűsen tükröződött az öröm sugara próbálta lesütni. Semmilyen árulkodó jelet nem adhat, hogy nyerő szériában van. Semmit nem mutathat abból, hogy már az első három lap lehívásánál a szerencse mellé szegődött. Oh igen, az a drága szerencse, mely egykor a fellegekbe emelte, majd onnan egy lökéssel a mélybe taszította.

Míg a többiek tétjeikkel sakkoztak, ő csak a nagy ’A’ betűt bűvölte a kártyalap szélén, mely ott volt a kezében is és az asztalon is. „Igen ott vagyok!” mondogatta még párszor magában, és már alig várta, hogy az összes zsetonját all-in-ként középre tolhassa.  Persze játszania kellett és el kellett hitetnie a többiekkel a nagyobb tét reményében, hogy sima egyszerű leosztás ez is és nincs semmije.

Jött a negyedik és ötödik lap és már nem csak, hogy hevesebben vert a szíve, hanem a homloka is gyöngyözni kezdett, az eddig három egyforma lapja egy párral egészült ki. Full house ennek a kombinációnak a neve, őrület, ez az este fénypontja számára, amikor is minden az övé, miközben a másodperceket órának érzi, jönnek a sötét árnyak a fejében, a gondolatok, amelyektől nehéz megszabadulnia, spekuláció, mi van, ha a másik embernek nagyobb lapja van? Miért olyan magabiztos mindenki? Vajon megadják a tétemet? 

Tódul minden gondolat egyszerre az agyába és nem tehet mást, várnia kell, remegő kezét a szájához emeli, hosszan beleszív a cigarettájába és ismét belenyel a whiskyjébe. Enyhe borostáján végig simítja a kezét, felnéz a többiekre, látja mindenkin a feszült tempót és akkor az egész előtte álló kis épületekbe felrakott színes zseton felhőkarcolókat az asztal közepére tolja.

Van, aki egyből kiszáll, de van, aki vevő rá, és megadja a tétet, így ez a végső játszma, nincs tovább, most minden eldől. Forróság van, hallani a lélegzetek elgyengülését. A krupié kéri a lapok megmutatását, mindkét fél kiteríti, amije van és a hölgy közli vele: - két pár, ön nyert! 

Mire a cigaretta kifordul a kezéből, a szíve mintha kihagyna egy ütemet. Annyit hall, hogy két pár. És tudja, hogy ez lehetetlen, neki full house kombinációja van, és azt is tudja hogy az erősebb, mint a két pár.

Hullámokban önti el a forróság, hogy valami tévedés történt, és szemöldökét összeráncolva nézni kezdi a felfordított lapokat. Remegni kezd a keze a veszteség tudatában és akkor megpillantja az első lapot az asztalon, szinte kitisztul a köd a fejében és rájön, amit ő oly nyerően ásznak nézett, az csupán egy négyes volt. Semmivel sem több. Egy gyenge alakzat, amely a híres ’A’ betűre hasonlít.

Bámul maga elé bambán, pár perc telik el, de óráknak tűnik, mire lezajlódik benne az egész este és ezután kúszik szépen be a másik mondat is a fejébe, miszerint: „ön nyert”. Igen ezt mondták. Ezt neki mondták.

Nyertem? Kérdezi magától, igen nyertem. Mindenki gratulál kezet fog, ő pedig áll az asztal felett és arra gondol mekkora szerencse kellett ehhez. Vak szerencse!

Jelige:   Artemisz

  Üdvözöllek, élet

A múltat takaró sűrű ködön át

Villámként csapnak le távoli emlékek –

Mint a kedves, rég nem látott jó barát

Beköszönnek fakó, elmosódott képek:

Hőség… Tábortűz a nyári ég alatt…

Üröm-, fűst-, por-, trágyaszagú álmos sztyeppek…

Szikra pattan… Fent száll… Hogy ragyog!.. Meghal…

Isten sátrán hunyorognak csillagképek…

Vágyódás szakad ki szívből, mint a dal –

A nyelven, melyen most írok… Továbblépek –

Egy másik életbe, melyben lelkem élt –

Képei még épek – ezek friss emlékek:

Naiv, tiszta ideák, mint életcél…

Kő piedesztálon halott kőisten: Lenin… 

Kolosszus géniusz – a dajkám – nevel:

Puskin, Tolsztoj, Csehov, Lermontov, Jeszenyin…

Zenélő nyelvük költői nyelvem lett –

Verseim orosz akcentussal beszélnek…

Magammal hoztam, mit lelkem szeretett –

A rosszat ott hagytam, s a sírját fű benőtte –

Eltemettem, ki voltam, s újjászülettem…

Kivé lettem? Kiderül, ha már felnőttem…

Lelkem életfája új hajtást hozott,

S roskadozik a nyíló virág-özönben -

Üdvözöllek, élet! Üdv, új horizont!

Vagyok, aki vagyok

Tavasz vagyok! - s cseresznyés kertbe lépek…

A levegő – mint isteni nektár…

Pazar kék ég s virágzó fák: kellékek –

Mint dallamnak kelléke a gitár…

Virágszirom vagyok! – s a széllel szállok…

Nem magasan – csak épp a föld fölött –

Ez első keringőm az első bálon –

Szédítő boldogságtól repülök!

Nyíló virág vagyok! – s ellep a pára…

Pezsgővel telt pohárként gyöngyözöm…

Hamvas szépségem szerelem oltára -

Őrá várva fehérbe öltözöm...

Szerelem vagyok! – s templomomba lépek…

Lángnyelvek ízlelik a szent oltárt…

Vagyok, aki vagyok: szentséges vétek,

S a hegedű, mely mesterére vár…

Menyasszony vagyok! – örökzöld és ifjú -

Eljegyzett engem a cseresznyés kert!

Miatta lettem szerelembe hívő,

Mert lelkem benne önmagára lelt…

Tűzmadár 

(P...nek)

Te tüzes szakadékként jelentél előttem…

Én olyan voltam, mint a sápadt holdsugár –

Az égi halott fényből hideg álmot szőttem,

És benne éltem, mert lent senki sem várt rám…

Mikor megláttál engem, lángod hozzám szökkent –

Az égben volt a nászunk, csillagok között…

Olyan volt a mindenség, mint egy kicsi törpe,

Mert szerelmünk lebegett a világ fölött…

Te tűzmadárrá váltál, hogy elérhess engem -

De idegen, magas volt számodra az ég…

A szerelem, ha igazi, elmenni enged,

Habár a szerelemből sohasem elég…

A szakítás mindkettőnk szívét összetörte,

Mert keresgélve a törött darabok közt,

Zsarátnokodra leltem, s azt bensőmhöz öltve,

Befoltoztam az álmot, amit szívem szőtt…

Feltámadtam, mint Főnix, a saját hamuból…

Zsarátnokodból önnön tüzem született,

Mely téged megidéz – ámbár halványan – újból,

Csak úgy, mint istent megidéz a feszület… 

Utánad való vágy hozott a földközelbe -

Nem kereslek, csak boldogságot akarok,

De mert tudom, hogy nem fog hullani ölembe, 

Én tüzedet vetem, s szerelmet aratok…

Jelige: PIPACS

Balatoni impresszió

Forró a délután.

A kikötőbe igyekvő

vitorlások

habzó vízsodor

nyomvonalán

sorolnak egymás után.

Vásznukat vadszárnyú

szellő csattogtatja.

A szél vihart ígér.

Lilában játszik

a szürkés-kék ég.

Egy gyenge napsugár

felhőt húz magára.

Súlytalan pamatát

fehér fény lakkozza.

A vizet surrogva hasítják

a könnyű hajótestek.

Mire révbe érnek,

leszáll az este.

.

Enyészet

Derengő hajnali fény

szürke leplet szakít szét,

úszik a Balaton tetején.

Árva cölöp, hozzákötve

magányos, szúette csónak.

Kikezdte az enyészet,

csak pereme lebeg

a víz színén.

Gazdája nincsen, értéke

szinte fillérrel mért.

Ólomszínű pirkadatban

hűvös hullám,

lágy vízsodrás ingatja.

 Magányában vigaszra

lel a Tó ölén.

Az áhított…

Pszichód gúzsba kötve,

béklyóba verve görnyed.

Köteles a megalkuvás.

Egy nap lehull a lánc,

a kötél lazul,

az ártó erő morzsára hull.

Gerinced oszlopa,

derekad egyenesen áll.

Az áhított szabadság

rád talál!

Jelige: PILLANGÓ 1

Bella Itália

Gyermekkoromtól égetett a vágy,

A tengert látni és Itáliát!

Milyen a tenger, ha partra fut ki?

Hófehér habja lábam érinti.

Hiszem, hogy eljön, annak a napja!

Várj reám drága, Bella Itália!

De finom lehet az olasz spagetti!

Mikor leöblíti, egy sűrű chianti. 

Milyen a Nap, ha kora reggel,

Tenger ágyából éppen felkel?

Hiszem, hogy eljön, annak a napja!

Várj reám drága, Bella Itália!

Tarvisio hegyekkel fogadott, 

Udine városa elkápráztatott.

Szívem száguldott a tenger felé,

Hogy lássam végre, álmaim helyét

Hittem, hogy eljön, ennek a napja!

Itt vagyok drága, Bella Itália!  

Elvarázsolt a türkizkék tenger. 

Bibione, Te örök szerelmem!  

Isteni finom az olasz pizza,

Spagettit tekerek lassan villámra.

Hittem, hogy eljön, ennek a napja!

Itt vagyok drága, Bella Itália! 

Szirénként hívnak, Velence hidjai,

A lagúnákban gondolák sorai.

A Canal Grandén  „O Sole Mio”

Indulok hozzád,  Buráno, Murano! 

Hittem, hogy eljön, ennek a napja!

Itt vagyok drága, Bella Itália!

Vár rám az összes, csodaszép város,

Indulok tovább, már alig várom!

Verona, Padova, Bologna, Milánó,

Várak és borok, ezer látni való.

Hittem, hogy eljön, ennek a napja!

Itt vagyok végre, Bella Itália!

Az olasz borok édesek, mint a méz

Szerelem terem, a partok mentén.

Firenze, Pisa, a csodás Róma!

Megfogott örökre, Nápoly varázsa. 

Hittem, hogy eljön, ennek a napja!

Itt vagyok végre, Bella Itália!              

Vezúv és Etna, oly félelmetes.

Szicília nekem túl szenvedélyes!

Capri az éden, vágyam szeszélyes.

Lelkembe vésem, lágyan zenélem:      

Hittem, hogy eljön, ennek a napja! 

Itt leszek újra, Bella Itália!

****************************************************

Az elveszett gyermek

Ma is tudom, mikor rebegtem életemben először őszinte hálát, és köszöntem meg a jó Istennek, hogy megsegített. Öt éves voltam.

Arra nem emlékszem mikor fogta meg először Édesanyám a kezemet, és tanította meg, hogyan kell összekulcsolni imára. Az biztos, hogy minden este az ágyban ülve, lefekvés előtt imádkoztunk. Életünk része volt, de templomba nem jártunk. Anyu azt mondta: „Nem nézik jó szemmel.”, de a hittel kapcsolatos alapvető dolgokra megtanított.

Ő úgy mondta, és ezt ma is igaznak tartom- „Nem kell ahhoz templomba járni, hogy az ember imádkozzon, és higgyen Istenben. A hit velünk van mindig, imádkozni otthon is lehet, de templomban könnyebb, és közelebb van a Teremtő.”

Mesélt a hosszú szakállú, kedves mosolyú Jó Istenről, aki a jó embereket magához veszi, és ott, a Mennyországban boldogan élnek tovább, mint gyönyörű angyalkák. Hófehér ruhában, és csodálatos szárnyakkal repkednek, énekelnek, hárfán zenélnek, mennyei mannát, és egyéb finomságokat esznek. Lógatják a lábukat a felhőkről, szivárvánnyal játszanak, és figyelnek bennünket. Amikor valaki bajba kerül, gyakran ott teremnek mellette láthatatlanul, és segítenek, vagy megóvják a balesettől. Ha nagyon nagy bajba kerül az ember, akkor imádkozni kell Istenhez, és kérni a segítségét. Ő meghallgatja, és ha módjában áll, akkor kihúz a pácból. De nem szabad mindenféle butasággal zavarni, csak nagyon-nagyon fontos dolgokkal.

Aztán még ott van Szent Péter, akinek nagy kampós botja van, hosszú fehér szakálla, és egy hatalmas kulcsa, amivel kinyitja a Mennyek Országának kapuját a jó emberek előtt. De aki rossz, hazudik, lop, meg ilyesmi, azt bizony nem engedi be, hiába könyörög.                                                                     Azért az emberért jönnek az ördögök, hatalmas szarvaik, karmaik, és még nagyobb villás farkuk, patás lábuk van! Levonszolják a bűnöst a pokolba, rázárják az ajtót, és megfőzik egy óriási bográcsban, forró vízben, ami egy nagy tűz felett rotyog. A kondérból ezernyi bűnös ember kiabál, kegyelemért könyörögve.

 – És mi lesz azokkal a szegény emberekkel? - kérdeztem egyszer.

 – Hát, tudod, ha már megtisztult a lelkük a sok gonoszságtól, akkor beengedik őket a Mennyországba és „próba angyalok” lesznek sokáig. De mivel Isten olyan jó, megbocsájt nekik, és azután Ők is angyalok lesznek, akik a lenti embereken segítenek.- mondta Anyukám, és én ebben teljesen kiokosítottnak éreztem magam öt éves koromban.

Azt is mondta az Édesanyám, hogy: „Csak kevesen tudjuk az igazságot, ezért nem szabad róla másoknak mesélni, és imádkozni is csak itthon szabad, este. Ha eláruljuk a titkot, sokan bennünket is rossz embereknek tartanak, ezért legyen ez a mi titkunk.” Így aztán, mivel nem szerettem volna az ördögök karmai közé kerülni, sokáig betartottam az ígéretemet.

          Anyukámnak abban az időben nagyon nehéz volt, ezt már akkor is megértettem. Ha tudtam segítettem mindenben, mert én voltam akkor otthon a legidősebb gyerek.

Elvált az Apukámtól, és három gyerekkel bérelt albérletbe egy mosókonyhát, ami konyha, szoba, fürdőszoba is volt egyszerre. Minden penészes volt, a falakon folyton csorgott a víz. Nagyon sokat fáztunk, és éheztünk, de világosan emlékszem arra is, hogy milyen jó volt, hogy megszűntek a veszekedések. Anyukám nem zokogott többé esténként, hanem mesét olvasott nekünk.                                                                                 

Arra is emlékszem, amikor azt mondtam: Anyu! Csak egy darab száraz kenyérvéget kérek, most azt is megeszem.                                                                                                    

Ez az albérlet csak egy helyiségből állt, egy kályhával, azon főtt az ebéd, melegedett este a víz a fürdéshez, és a mosáshoz. Az illemhely is kint volt az udvaron, de bennünket nem engedett oda, mert kicsik voltunk. Anyu akármilyen fáradt volt, mesét mondott minden este, kimosta a ruháinkat a teknőben, amiben előtte megfürdetett minket. Egy ágyban aludtunk valamennyien. Évike, aki három évvel volt idősebb, mint én, nem aludt már velünk, mert régóta kórházban volt, Pesten. Megütötte a combhajlatát egy beton oszlopban, amikor játék közben ugráltak rajta.

Elvitték orvoshoz, aki azt mondta: Csak borogassák, majd elmúlik!                        

Anyám addig borogatta, hogy elrákosodott a szemérem teste.                                          

Egy hét éves kislánynak!                                                                                                       

Sokat volt kórházban. Anyu ritkán tudott Pestre menni hozzá, gyakran sírt miatta. Édesanyám egy haldokló 8 éves, egy 5 éves, és egy kétéves kislányt, egyedül nevelve, kőművesek mellett hordta a téglát és a maltert. Abból fizette az albérletet, nevelt bennünket, és utazott Pestre a kórházba Évikéhez. Később persze kapott gyerektartást, és családi pótlékot is, akkor már kicsit jobb lett nekünk. Más munkát nem kapott, mert csak két osztályt végzett, hogy írni, olvasni tudjon.

Abban az időben, amikor ő kicsi volt, nem volt kötelező a szülőknek iskolába járatni a gyerekeket, inkább munkára fogták őket a szegényebb családok.

A nővérkék, és az orvosok úgy megszerették a nővéremet, hogy vettek neki egy hatalmas babát, aminek zöld haja volt, és olyan világító türkiz zöld szeme, mint Évikének.                   

Soha nem láttunk még olyan babát, de még a környéken lakók is megcsodálták, amikor hazajött a kórházból, és magával hozta. Szegény nővéremet többször műtötték, de sajnos hosszú szenvedés után, nyolc éves korában elment az angyalok közé.                        

Nagyon szerettem, mert nagyobb és okosabb volt nálam, szőke haja, és gyönyörű zöld szeme volt. Jószívű, és korához képest mindig túl komoly és felelősségteljes volt, mert ő volt Anyu „nagylánya”. Mindig megosztottunk egymással mindent, persze Zsókával is, mert ő volt a kicsi.                                                                                                                               

Mindenki szerette Évikét. Tanárai, osztálytársai, Anyu, de legjobban én szerettem őt. Amikor felnőttem, és magam is anya lettem, rájöttem, hogy Anyunál jobban senki nem szerethette. Ma már tudom, hogy soha nem helyettesíthettem Évikét.            

Ma már megértem, miért mondta Anyu olyan sokszor „Miért pont neki kellett meghalnia?” Gyerekként úgy értelmeztem, jobban szerette volna, ha én halok meg. Sokszor mondta, haraggal a hangjában: „Olyan vagy, mint az Apád!” Akkor, és még sok évtizeden át, úgy gondoltam, engem nem is szeret. Sok magammal hurcolt gyermekkori fájdalmat, sérelmet, akkor tudtam feldolgozni, megérteni, amikor magam is Anya lettem, és át tudtam érezni valamennyire az ő fájdalmát. Sokat sirtam amikor Évike kórházba került, de néha legalább haza engedték.

Onnan, a Mennyországból is sokszor meglátogat, de nem láthatom, csak érzem, hogy vigyáz rám, mint amikor még kicsik voltunk. Nagyon hiányzott, és hiányzik ma is.                            

 A babát rám hagyta. Vigyáztam is rá, de ahogyan születtek sorban a többi kisebb testvéreim tönkrement a sok gyerekkézben.

Szegény Anyám majdnem beleőrült Évike halálába! Pedig azt mondta, jobb neki ott, mert már nem szenved, nem fáj semmije, nem kap több injekciót sem, és biztosan ő a leggyönyörűbb Angyal szőke hajával, és ragyogó zöld szemével.

              Évike temetése után történt a csoda, amely örökre megváltoztatta az életemet.

Egy hétvégén Anyu hazahozta Zsókát a hetes bölcsődéből, ahol hétközben volt. Nem nagyon örültem neki, mert éppen sürgős bújócskázni valóm volt a szomszédban lakó óvodás társammal, Petivel. Péterrel együtt mentünk reggelente oviba, az ő anyukája indított el, mert az enyém már elment dolgozni. Anyu kikészítette a ruháimat, és az uzsonnámat. Mire Peti anyukája bezörgetett az ablakon, hogy keljek fel, többnyire már fel is öltöztem. Haza is együtt jöttünk, ők vigyáztak rám, amíg Édesanyám hazaért munkából.

Péter, egy hétördög elevenségű fiú volt, hatalmas csoki barna szemekkel, sűrű fekete hajjal, bőre olyan színű volt, mint a tejeskávé. Mindig valami rosszaságon törte a fejét, persze én sem voltam kisangyal, részt vettem mindenben. Édesanyám szokás szerint mosott, vasalt, és ebédet főzött. Megkért, hogy vigyázzak Zsókára. Vigyáztam én, de közben azért egy kicsit játszottam is.                                                                                                  

Arra figyeltem fel, hogy Anyukám kiabál: Zsóka! Zsóka! Kati! Hol vagytok kislányom!

 –  Itt vagyok! - Kiabáltam ki, egy rakás tűzifa mögül.

 – Hát a Zsóka hol van? – Kérdezte mérgesen.

 – Az előbb még itt játszott a homokban! – Bújtam elő megszeppenten. Tudtam, hogy baj lesz, nem ez volt az első eset, hogy Zsóka miatt kikaptam.

 – Zsóka! Kislányom! Zsóka! – Kiabált Anyám egyre kétségbeesetten.

Azután csatlakoztam én is a kereséshez, kiabáláshoz, sőt még Peti, a szülei, és Peti nagybátyja, Péter bácsi is, aki náluk lakott. Nagyon aranyos, gyermekszerető elvált ember volt, engem különösen szeretett, mert cserfes kislány voltam. Később ő lett az én szeretett nevelő Apám, de az már egy másik történet.

Zsóka nem került elő, pedig már az egész utca őt kereste.

Anyám pár hete temette el Évikét, még nem tért magához a gyászából sem. Szinte kifordult magából! Félelmetes volt! Szegény soha nem gyógyult meg idegileg, de akkor ezt még nem tudtam. Ma is előttem van vicsorgó szája, őrültként forgó szeme, amikor felkapott, elkezdett rázni, és közben azt ordította: Nem fogok elveszíteni még egy gyermeket! Rád bíztam! Miért nem vigyáztál rá? Neked kellett volna Zsókára vigyázni! Abban biztos lehetsz, ha nem kerül elő a húgod, mindketten meghalunk! Haljunk meg mindannyian! Legalább együtt leszünk Évikével!

Péterbácsi szedett ki a kezei közül, és próbálta nyugtatni őt.

 – Nyugodjon meg, megtaláljuk Zsókát! Kati is kicsi! Még csak öt éves, nézze, hogy megijedt magától!

Ma is szinte látom, ahogyan könnyes szemeibe visszatért az értelem, rám nézett, magához ölelt, és azt hajtogatta: Te még itt vagy nekem! Te még itt vagy nekem!                                                  

Kezdett besötétedni, és Zsóka még mindig nem volt sehol.

 – Elveszett! Talán örökre! Mi lesz velünk, meghalunk mi is? - gondoltam, és zokogtam.

Akkor úgy éreztem, hogy ez már elég nagy baj ahhoz, hogy merjek imádkozni, és segítséget kérni Istentől!                                                                                                        

Bebújtam a farakás mögé, és igazi, mély áhítattal, gyermeki őszinte lelkemet és könny áztatta arcomat az ég felé fordítva szívem teljes szeretetét és hitét imámba adva kértem a Jó Istent, és Évikét a mennyben, hogy segítsenek megtalálni Zsókát, mert ha nem, akkor bizony mind meghalunk!                                                                                              

És megtörtént a csoda!                                                                                                                            

Egyszerre zaj támadt az utca végéről, és becsörtetett egy rozoga szekér. Körülötte a környék lakói kiabálták, hogy: Megvan! Megvan a gyermek! Előkerült a kislány!                                            

Anyám sebzett állatként ordítva rohant a kocsihoz. Kidobásra ítélt félcipőből készült ócska papucsa is leesett róla a nagy rohanásban, köténye kötője is kioldódott, úgy lobogott utána a házi munkától piszkos, fehér kötény, mint egy zászló. Sötétbarna, hosszú haja csapzottan lobogott utána, - addigra pár marékkal már kitépett belőle nagy fájdalmában.                                                                                        

A szekérről lemászott egy nagy bajúszú ember, karjában hozva édesdeden szundikáló húgomat. Sötét fürtjeiből kiesett a rózsaszínű masni, ami most fodros köténykéjének zsebéből kandikált ki. Fehér cipőcskéje fekete volt a kosztól, és a fűzője is kibomlott.                                                                 

Mindez beleégett a retinámba, ha becsukom a szemem, a legkisebb részletig emlékszem mindenre.

Ma is előttem van az Isteni csoda: Hogy legnagyobb bajunkban csak kérnem kellett, és megsegített a jó Isten, meghallgatta imámat!                                                                              

Amikor kibújtam a farakás mögül, és láttam, hogy minden rendben van, olyan őszinte hálát, elragadtatott csodálatot, és áhítatot éreztem, aminek emléke mai is erőt ad. Visszamásztam rejtekhelyemre, és ahogyan Anyukámtól tanultam, titokban imádkoztam, hálát, köszönetet mondtam az Úrnak, amiért megsegített hatalmas bajunkban. Imádkoztam, és megköszöntem Évikének, és a biztonság kedvéért az összes angyalkának is, amiért segítettek megtalálni a húgomat.           

Mint később megtudtuk, Zsóka addig totyogott, hogy elfáradt valahol az úton, a városhatáron kívül, az egyik dűlő úton, és lefeküdt aludni a keréknyomba. Még jó hogy nem gázolta el valami, és jó emberek találták meg. Mi ez, ha nem Isteni csoda?                           

Ezután sokkal jobban vigyáztam rá, mert megértettem, hogy most már én vagyok Anyu „nagylánya”, aki felelősséggel tartozik, és kötelességei vannak.

Többször kerültem, és időnként kerülök ma is kilátástalannak látszó helyzetbe. Amikor valóban nagyon nagy a baj, eszembe jut ez az első csoda, amit sok-sok hasonlóan csodálatos, hihetetlen megmenekülés, az események jóra fordulása követett.

Őszintén hittem, és hiszem, hogy Isten meghallgatja kérésemet, és hálaadásomat.   

Jelige: ANGELWING

Korunk Himnusza

Ó Istenem! - Áld meg újra a magyart!

-Emberséggel, becsülettel,

egymás iránt érzett hű tisztelettel,

s óvd minden égi cselekedeteddel!

Bal sors az, mi mostan tép;

Hozz ránk új víg esztendőt!

Mit megbűnhődtek őseink sorban,

most minden csatánk elhullik a porban.

Lemostuk már őseink hőstettét,

cudar cselekedeteink azt mind eltemették;

Mily elismerést hőseink kivívtak,

korunk emberei mindent összezúztak.

Nem kell már nékünk idegen ellenség,

mert ezt manapság csak egymásban keresnénk.

Régen az összetartás tett naggyá,

most szinte mindenki a másikat veszni hagyná.

Vár állott, most kőhalom

sok-sok ember szívében;

Nincs kegyelem, együttérzés

szörnyű, kegyetlen lelkében.

S ah szabadság nem virul

a holtnak véréből;

Kínzó szánalom könnye hull

hős halottaink szeméből.

Nem fűti már fiainkat a hőn haza szeretet,

elront lassan mindent, mit csak lehetett.

Kihunyt már bennünk az önzetlenség lángja,

s más országok fiaira vágyik hazánk lánya.

Nincsenek már igaz, nemesi erkölcsök,

csak sok kárba veszett idő, mit gyarlóságra eltöltött.

Nem téríti el már a szentségtelenség,

a pénzért mindent eltipor, mit csak lehetség.

Kérlek! Szánd meg Isten a magyart!

-Ki tétlen hánykódik;

Nyújts feléje segítő kezet,

mert lassan már semmiért sem bánkódik.

Bal sors az, mi mostan tép csak igazán;

Hozz ránk új víg esztendőt!

Mert csak ez menthet meg már talán.

***

Kriszti Nővéremhez!

Mikor kicsiny voltam,

oly nagyon szerettél.

A családból mindenki mellett

a kedvenceddé tettél.

Talán nekem is te voltál

a kedvenc nővérem,

a háromból a legjobb,

legszeretőbb testvérem.

De ahogy teltek-

múltak az évek,

úgy távolodtál el

egyre jobban tőlem.

Az élet útjai is

elsodortak tőlem,

családot alapítottál,

s eltűntél mellőlem.

Lassan már nem

érdekelt mi van velem,

s nem volt ott már jó nővér

ki fogja még a kezem.

Nem tudom, mi az oka,

hogy ellenem fordultál?

-S az évek során

az életedből teljesen kizártál.

Nem bántottalak soha,

nem követtem el bűnöket ellened,

mégis napjainkban már

megtagadtad rég szeretett testvéredet.

Elfordultál tőlem,

később mindenki mástól;

Nem tartod már a kapcsolatot

senkivel a családból.

Mire jó ez az egész?

Esküszöm nem értem!

Miért lett ilyen ember

az én drága nővérem?

Nem telik el nap,

hogy ne gondolnék rád,

s helyre jön e viszony?

-én nem is tudom már.

Oly rövid az élet,

hogy haragban töltsd el,

pláne olyanért haragudva,

amit nem követtem el.

Az fáj, hogy nekem

talán jobban megy a sorom?

De a család többi tagjával

mi a te nagy bajod?

Miért? Miért? Miért?

Csak ez az egy kérdésem.

Ez motoszkál bennem,

nap, mint nap ezt kérdem.

Jelige: BENPALL

Mozdulatlan csenddé

Hallgatag gesztenyefák mozdulatlan csenddé
ölelik csikorgó lelkem.
Ágak karcolnak ködbe nyúló semmit,
míg álmomban hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Beleszorul a pillanat utolsó szavamba,

ahogy könnycseppé válik hideg homlokodon.

Csak nézlek,
S vádlón kérdőre vonnám.
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont onnan mentél ki,
ahol a világ omlott össze.
Karjaim elerőtlenednek,
amióta nem vagy.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.
Néha visszajössz újra és újra,
mint vad viharok után a napsütés.
De ma még fájó az ébredés, ahogy az Őrzők
harsonát fújnak e halott, nélküled-pillanatnak.

Ólmos felhőkbe csomósodik fölém az ősz,
még bennem hallgat a dac. A lüktetés
elcsendesedik, lágyabb dobbanásokká szelídül zaklatottsága.

A vadlovakat szokás így ostorral szelídíteni, 

hogy válik megszokássá nemléted.
Nem akarok feleszmélni, ahogy
Te újra és újra itt hagysz.
De ha szemem csukva, látlak,
s nincs vége a nyárnak.

---------------------------

Gyilkos nélkül ölve

Ha majd lelkem gondolatait
Csenddé vasalja a feledés,
És otthonra lel bennem
A leendő gyilkosom.
Hová bújnak akkor a betűk belőlem
Az otthontalan árvák,
És mi lesz, ha didergő rímeim
Egymást nem találják?
Hová lesz majd a szerelem,
Ha kihűl lüktető háza?
Mivé lesznek emlékeim,
A színes üveggolyók kavalkádja?
Ha egy nap eltemetik álmomat,
A köd kikönyököl a láthatáron,
És a kékje lassan betakar?
Oly jó lenne elbújni
Önmagam elől valahova;
Hol nem talál rám a pusztulás,
Oda ahol nincs betű,
Hiszen leírhatatlan,
Hogy mennyire fogsz fájni,
Te gyönyörű öregkor.
Amikor gyilkolva, gyilkos nélkül ölve,
Egyetlen barát a magány, s a közöny lesz.

Jelige: bufcey59

A Csillagok

A Csillagok a Szíveinkben látnak;-

és ismernek minden titkot, álmot, vágyat,

s nem hunynak szemet semmi álnokságon,

gyalázaton és meg nem bánt hibákon...

A Csillagok a Szíveinkbe látnak…!

Sok millió csillogó kis szempár

mindent lát, amin te csak átnézel,
mert a Szívek-Lelkek mélyét kutatják
évezredeken át, békés csendességgel.

Ősi titkokat birtokolnak, s talán

meg nem fejtik soha, míg

Szíveink össze nem forrnak,

míg lélek-lélekhez idegen, mostoha...

A Csillagok a Szíveinkben látnak,

s addig munkálják Szívünk titkait,
míg eggyé nem vál’ minden Szív és Lélek;-
míg Szíveinkbe Fény nem költözik!

A Csillagok a Szíveinkben látnak!

***

Nemes metamorfózis

Álarcos világ, álarcos emberek
Dübörgő élet, vonagló ezerek...
Ismeretlenség. -  Mindenki Idegen.
Hibernált szívek koccannak hidegen.

Érdekálarcok milliója sziporkáz,
Vakító fényben, sikong a kéj,
S míg vakít kívül az ál-valóság,
Bent, a Szívekben zokog az Éj.

Ál-öröm poharak repetára nyújtva...
S öntenek bele bőséggel. Hadd legyen!
Mért ne élvezze az álarcos világ,
Hogy így is lehet élni: gond nélkül... mereven….

S míg könnyez szívekben a hideg vaksötét,
A Só végzi lassan a dolgát. -
És láss csodát! - ó, minő kémia:
olvad a jég, megszűn a zúzmara...
 

S az Eget-földet átfogó Szeretet-oltáron
Sokul az álarc és lobog a Láng.
Hamuvá lesz minden, ami átok,
S életre kél minden, mi arra szánt!

Könnyes szemek néznek egymásra újra, s
Lélek-mécsek szende szent fényénél
Meglágyulnak az átfagyott Szívek.
Igazi értékre vágyó Embertársam!
Ezt mind-mind a Csoda-Sónak köszönheted!

Jelige: HULLÁMOK

Ádám

Állókép. Meleg, fülledt délelőtt a dzsungelben. Talajszint. A nagy fák tövében növő, sűrű aljnövényzet levelein cseppekben csillog a pára, már amelyik cseppre jut annyi napsütés, hogy csilloghasson. A napsugarak hosszú útjuk alatt a fák koronájától a talajig sokat vesztenek erejükből. Csak emitt-amott világlik egy szerencsés fénynyaláb, éles tűként szúrva bele a talajszint félhomályába. Légmozgás semmi. Egyáltalán semmi mozgás nem látható. Csak hangok vannak. Ezerféle madár csiripelése, vijjogása, krákogása, kisebb emlősök neszezése tölti meg a levegőt az élet zajával. Nagytestű élőlénynek nyoma sincs, ezért nem is látható mozgás. A madarakat a lombok takarják, a kisállatok ügyesen elrejtőznek, a rovarok pedig túl kicsik, hogy hirtelenjében észre lehessen venni őket. Enni kell. Itt nincs étel. – mondja most az egyik alacsonyabb faágon eddig lesben álló alak, s villámgyors mozdulatokkal lemászik a fáról, majd eltűnik az aljnövényzetben, épp hogy csak egy pillanatra megtörve az erdő mozdulatlanságát.

Az alak úgy halad előre a bozótban, mintha nem is állná útját semmi, se bokor, se faág, mintha ösvényt követne, amit csak ő ismer. Hangtalanul és gyorsan suhan fától fáig, különös, mondhatni oda nem illő teste csak néha, egy-egy pillanatra bukkan ki a bokrok levelei közül. Oda nem illő, mert a dzsungel többi lakója mind tollas, szőrös, vagy pikkelyes külsejű, de ezen a különös szerzeten, pár szőrszálon kívül semmi sincsen. Épp csak a fejét takarja bozontos, csimbókos, hosszú szőrzet, az is csak a tetejét, az arcán csak ritkás pamacs. Karmai alig, fogaival sem megy sokra. Gyakran két hátsó lábára állva, kiegyenesedve kémlel ki a bokrok ágai közt, s mellső lábainak ujjaival különös dolgokat művel. Remekül használja őket mászásra, de van, hogy botot, vagy köveket szorongat, vagy madarat, egeret, halat ragad meg velük. Ilyet rajta kívül csak a majmok szoktak csinálni, akiket gyakran lát az ágakon ugrálni, vagy kíváncsi tekintettel őt bámulni. Próbálkozott már a közelükbe férkőzni, elvégre ők az egész dzsungelben az egyetlen élőlények, akik legalább egy kicsit hasonlítanak rá, de a majmok nem engedték soha túl közel férkőzni.

Valóban, az egész világon nincs rajta kívül még egy ilyen furcsa szerzet, már amennyire ő tudja. Vannak ugyan emlékei egy világról, amiben sok-sok más, hozzá hasonló lény élt. Egy nagyon más, sokkal világosabb, és sokkal hangosabb világról. De ezek nem emlékek, ezek csak álmok. Elmosódott, épp hogy csak színek és hangok örvényéből álló gondolatfoszlányok, amik, ha elég erősen gondolkodik, néha alakokká, képekké állnak össze. Két kép élénken él benne, két másik, hozzá hasonló, bár nála sokkal nagyobb lényről.  Egy hím és egy nőstény, az ő fajtájából. Csak az arcukra emlékszik, és a biztonságra, amit akkor érzett, amikor még velük volt, ott a másik, fényes világban. Sokat gondol rájuk. Bizonyára ők teremtették őt, ők leheltek életet a testbe, amivel most a bozótban suhan. Valamiért ezt teljes bizonyossággal tudja. Ők a teremtők, és valamiféle céllal küldték ide, a homály világába, csak rá kell jönnie mi az. Ádám él. Élni kell. – mondja most. Igen, bizonyos, hogy ez a cél. Túlélni, kiállni a próbát. Más célja igazán nem lehet a dzsungelben, ebben a homály-világban. És, amikor kiállja a végső próbát – hiszen minden nap egy újabb próba – akkor visszatérhet a fény-világba, és a teremtőkkel lehet, s talán egy napon majd ő is teremtővé válik. De mikor jön el a végső próba, és honnan fogja tudni, hogy az a végső? Ez a kérdés nem hagyja nyugodni soha. Most hirtelen megtorpan. Gondolatai elkalandoztak, s nem figyelte, merre megy az ösvények labirintusában. Körülnéz. Tőle jobbra hatalmas, széles törzsű fa, kérge helyenként teljesen lehántva. Tudja már, hol van. Kiegyenesedik, kezével letép még egy darabot a fakéregből, majd továbbindul az ösvényen.

„Ádám persze ember. Ő ezt nem tudja, nem emlékszik az ember szóra, valójában összesen néhány-száz szóból áll szókincse, s ez az évek során, amit a dzsungelben töltött egyre csak silányodik. Próbált saját szavakat kitalálni, neveket adni a környezetében lévő dolgoknak, de sosem járt sikerrel, mindig elfelejtette, még ha ki is talált valamit. Épp ezért ideje nagy részében nem beszél, csak hagyja gondolatait, hadd cikázzanak ide-oda fejében. Nincsenek szavak, amikkel kordában tarthatná őket. Amikor azonban olyan gondolat villan agyába, amit szavakba tud önteni, rögtön környezete tudtára is adja azt. Kevés dologban biztos. Ő Ádám, ezt biztosan tudja. Nem emlékszik már, honnan tudja, de egészen biztos benne, hogy ez így van. Tudja azt is, hogy egyedül van. Hogy valóban a fényes világból jött-e, és hogy ott valóban vannak-e mások is, akik hozzá hasonlóak, nem tudja, csak sejti, reméli, hiszi. Ez tartja benne a lelket. S végezetül tudja még azt is, hogy túl kell élnie minden áron. Erről nap, mint nap megbizonyosodik, amikor a dzsungel ezer féle módon próbálja elvenni tőle az életét. Tudja, hogy ki kell állnia a nagy próbát.”

Most egy keresztúthoz ért. Pillanatra elgondolkodik, majd balra fordul. Újabb félig kopasz fa bukkan fel, most a bal oldalán. Leszakít egy darab kérget és megy tovább. Van valami ennek az ösvénynek a végén, amit látnia kell újra és újra. Valami nagy. Nem tudja mi az, de mindig félelemmel és szorongással tölti el látványa, de ugyanakkor egy különös érzéssel is, amit nem tud megmagyarázni, de éppen ez vonzza mindig vissza erre a helyre. Az ösvény elkezd lejteni, ez már rossz jel. Tudja, hogy a lefelé vezető ösvények egy idő után mindig balszerencsébe visznek. Mindnek a végén ott van a széles víz, amiben mindenre halál vár, s a túloldalán van a tiltott erdő, ahol soha nem tudja meg, mi lakozik, mert fél átkelni a halál-folyón. Sokszor gondolt már rá, mi van, ha a tiltott erdőn túl ott van a fényes világ. De nem, biztosan nem ott van, hiszen oda lehetetlen átjutni. Különben is, nem olyan rossz itt. Mindig talál valamit enni, vannak napok, amikor semmi veszély nem leselkedik rá, s van, amikor kifejezetten jól érzi magát. A múltkor is, amikor végre sikerült ráugrania és rajta is maradnia a nagy négylábúra, a hosszúorrúra! Az volt ám a móka! Persze a hosszúorrú nem szereti, ha ráugranak, de épp ez benne a jó, épp ezért nehéz. Meg aztán megtalálni is nehéz, mert hiába nagyobb egy kicsit, mint ő, sosem egyenesedik ki, így alacsonyabb nála, s nehéz észrevenni, ha mozdulatlan. Vagy a piros madár. Az is jó móka. Valahányszor meglát egyet, mindig vet egy bukfencet. Nézd csak, épp ott van egy a faágon! Bukfencet vet, és kajánul kacagni kezd, nem is hagyja abba jó darabig. Végül mégis elcsendesedik, nem akar túl nagy zajt csapni. A múltkor is így találta meg majdnem az az óriási macska. Az tényleg csak egy hajszálon múlt!

Tovább indul az ösvényen. Ahogy halad előre, száraz fatönkök, kitört, a dzsungel által szinte már teljesen benőtt fák mellett suhan el. Közeledik. Egyre közelebb van már az a nagy, félelmetes dolog. És egyszer csak ott van előtte. Hatalmas. Ilyen nagy dolog nincs is más az egész erdőben. És ugyanúgy nem oda illő, mint ő. Nem fából van, nem is földből, de még csak kőből sem, inkább valami különös, kemény, hideg anyagból. Nem mer közelebb menni, csak a bokrok rejtekéből nézi. Hasonlít egy madárra. Sőt, olyan, mint egy madár, egy hatalmas madár. Bár csak egy szárny áll ki testéből – a másik kicsivel odébb hever a bokrok alatt – egészen biztos benne, hogy egykor az is hozzá tartozott. Biztosan madár volt valamikor. Tollait már elfújta az idő szele, húsát lerágta a dzsungel, s már csak hideg, kemény csontváza áll itt, a megperzselődött tisztás közepén. Mellkasa üreges. Valami biztosan van odabenn.

Hirtelen megfeszül, fülelni kezd. Mintha megrezzent volna mögötte valami. Onnan kis légmozgást érez, s az enyhe fuvallat pánikszagot hoz. Az óriás macska! Fene abba a piros madárba, hogy megint bajba keverte! Az óriás macska megtalálta, és most nincs faodú, amiben elrejtőzhetne előle. Már látja is, ahogy az ösvényen szaglászva, kihegyezett fülekkel közeledik. Még nem vette észre. Két félelem között most csak egyet választhat. Villámgyors, puha léptekkel, amiket még egy egér sem hallana meg, beszalad a tisztás közepére, és pillanatnyi teketóriázás után beveti magát az óriás madár üreges mellkasába. Az óriás macska kilép a tisztás szélére, óvatosan körülnéz. A szagot elvesztette, s ő is fél a nagy csontváztól. Mérgesen vet még egy utolsó pillantást felé, mintha tudná, hogy ott van, egy „Majd legközelebb” villanással szemében megfordul, és hamarosan elvész a levelek közt.

Ádám él. Nem ez volt a végső próba. Most körülnéz a nagy madár testében. Még soha nem volt mersze még csak a közelébe férkőzni sem ennek a félelmes monstrumnak, de most, ha már itt van, megnézi magának. Páni félelem lesz rajta úrrá ismét. A pókhálóval benőtt üregben nem ő az egyetlen lény! Két furcsa szerzet fekszik mellette, bár ők már nem mennek innen sehová. Őket már elérte a vég. Csontok. Az egyik épp tőle karnyújtásnyira, valamivel kisebb a másiknál. Remegve, ugrásra készen közelebb merészkedik. A félhomályban egy hozzá hasonló alakot vesz ki, ahogy ott fekszik. Megérinti. Nem mozdul. Tényleg halott. Hiszen már csak csont. Megsárgult koponyáját kezébe veszi, hogy jobban szemügyre vegye. Nem majom. Látott már majomkoponyát, de ekkora majom nincsen a világon. Szörnyű érzés keríti hatalmába, ugyanaz a megmagyarázhatatlan vággyal teli rettegés, mely mindig ide vonzza, de most sokkal erősebben, mint valaha. Könnyet morzsol el szemében. Aztán még egyet, aztán még egyet, végül már rázza a zokogás. És ahogy könnyei fátylán keresztül kinéz a nagy madár testéből egy kis nyíláson, hirtelen egy emlék robban agyába, olyan tiszta, mint még soha. „Ugyanezen a nyíláson keresztül néz le a magasból a dzsungelre. A nőstény teremtő ölében ül, s nagyon boldog. A nőstény teremtő éppen mond valamit neki, és ebben a pillanatban hatalmas csattanást hall, majd tűzgolyóvá válik, ami még az előbb a madár egyik szárnya volt. Sikoltás, rázkódás, újabb csattanások sora, s a kép elsötétül.”

Kinyitja a szemét. Kezéből a koponya üreges tekintetével őt nézi. Letörli könnyeit, leroskad az óriás madár mellkasának padlójára, és csak néz vissza azokba a fekete gödrökbe, melyekből egykor – most már biztosan tudja – anyjának szép, kék szemei mosolyogtak rá.

Jelige: MIZUKI

Óda a Holdhoz

Tűzvörösen ragyogó kövérség,Te!
Korok kora, barlangok Nagyasszonya,Te!
 

Hozzád zengnek ősemberek dalai,
A Te neved sikolytják a Föld vajúdó asszonyi.
Kik életet hoznak a romlásba rohanó világra,
Te ihletted azt a visszafordíthatatlanságba.
 

Ó Hold, ki látod sorsok szemeit vetődni az élet sivatagjában,
S a sóvárgó, kereső lelkeket elveszni a Mahábháratában!
 

Látod a múltat,ami még nem régi,
A jelent, mi magát még nem győzi élni,
S látod a jövőt is, a még meg nem érkezőt,
S míg húzod magad után a tengereket,
Mosolyogva nézed a változó szerelmeket.
 

Sorsok születnek és teljesednek be,
Menekülni tán előle nem tud semmi se
Mi él,s ha választ, jegyet vált ki az időtől az útra,
S választásától függ majd vágányának száma.
Élethez mérten tisztességes zsákbamacska
Ez.
Mi ez?
Hallod?
„Kérem vigyázzanak! Az ajtók zárulnak.”
- és tényleg, van, hogy nincs már visszaút.
Igen,már hallom.
 

Sorsok születnek és teljesednek be,
Mások a részletek,
De a lényeg ugyanaz.
Szeretni ó, szeretve lenni.
Ez után oly’ sóvárogva epekedni.
Gyönyörű,de maró
emberbe kódolt szimfónia.
 

Mondd Hold! Te nem unod még?
Hogy unnád.
A szeretet nem egykedvű,
Nem unott.
Annál sokkal szebb természetű.
 

Eget rengető szent irónia!
Fájdalom.
Viszonzatlanul, s viszonozva.
Ágas-bogas,körülményes tragi-komédia.
 

A Te arcoddal változtatja arcait.

Révedj csendesen lelkem...

Révedj csendesen lelkem,
Pihenj sziklaszirti tájakon!
Lassan, óvatosan feledj,
S engedd áradni bánatod!
 

Mi könnybe áztatja szemed
Engedd, hogy egészen áthasson!
Ne nyomd el önnön énedet,
S barát lesz a fájdalom.
 

Ne keresd önfeledten a nevet
Mellyel felcímkézheted bajod!
S ha majd éjjel elönt a félelem,
Tudd, sikerrel vívod párbajod!
 

Egyszer majd váratlan terem
Nyugalom, hol a bú lakozott.
Haladni az idővel lételem,
Gyümölcsét később láthatod.
 

Láthatod a madarakat az egeken.
Nézd, mind a Te illatod!
Vidáman röpködnek lelkedben
Az újszülött, buja farkasok.
 

Mint mikor vihar fú hevesen,
S elrejtőznek mind az állatok,
Úgy dúlnak kedélyek szívedben,
S rombolódnak régi romok.
 

De minden vihar szerelem,
Mely a fáradt sejteken áthatol.
Így kisüt a nap a bú felett,
S főnixként a lét újra felragyog.

Lázálom

Szomorú szólam száll a szélben
Kint,hol csak a csillagos ég látszik.
Bent üres a nagy terem,
Csak egy hegedű játszik,
Játszik keservesen.
 

Tán valaki lépdel,
Fürge kopogás hallatszik
Föntről a lépcsőktől,
A parketta megreccsen
S egy női alak rajzolódik ki
A hold halvány fényében.
 

Fut egészen a terem közepéig
Majd hirtelen megáll
És ott áll,csak áll
Vagy egy órát csak áll.
 

Szomorú szólam száll a szélben
Kint,hol csak a csillagos ég látszik.
A nő lelkében kéj terem,
Míg a hegedű csak játszik,
Játszik keservesen.
 

Felemeli karját kecsesen
A nő és lassan fordul,
Fordul szenvedélyesen.
Aztán lerogy a hideg földre,
És szétnyújtózik kéjesen.
 

Hirtelen felpattan,
S a teremben futkos zavarodottan,
Akár egy ijedt őzike,
Úgy szökdel öntudatlan.
 

Kezét nyújtja ide,majd hirtelen amoda,
A zene éles dallamára,
Fodros szoknyája szétterült,
Ahogy ismételten lerogyott a padlóra.
 

Szomorú szólam száll a szélben
Kint,hol csak a csillagos ég látszik.
A női kéj hangjai hallatszanak éppen
És a hegedű csak játszik,
Játszik keservesen.
 

Az érzelmek halmozódnak,
A nyögések egyre hangosabbak
A szívdobogás felgyorsultabb.
A hegedű vonása egyre csak vadabb,
Mígnem az egyik húrja elpattan
És a termet elárasztja
A kéj legvégső sóhaja.
 

Szomorú szólam szállt a szélben
Kint,hol csak a csillagos ég látszik.
De most már pihen az éj síri csendben
Egy hang sem hallatszik.

A hideg padlón még mindig a nő ott fekszik,
Ősz haja fürdik a hold fényében,
S mint egy gyémánt csillan
Egy sós könnycsepp a szemében.

És száll az idő,száll a szélben
Kint,hol csak a csillagos ég látszik.
Bent üres a nagy terem,
Csak a női sírás hallatszik,
Zokogás az eltékozolt életen.

Jelige: Anyaforrás

Csak annyit mondj

Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.

Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálkozok. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.

Nem megy.

Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Figyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.

Elég ebből!

Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.

Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!

– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!

Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.

Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.

Ott áll előttem.

Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.

– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.

Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.

– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.

Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemeiben felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.

– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.

Az ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen felel:

– Nem tudom.

Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.  

Nem tudom.

Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa.  Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, - talán nem.

Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.

Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.

– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.

Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.

Előhúzom a levelet.

Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésének nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.

Hiába.

A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.

Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.

Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell.

Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.

– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.

Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.

– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. – Talán.

Jelige: Fradi

Lidérc

Otthoni magányos csendben
nem vagyok egyedül sosem.
Látom őt az ajtóban vagy a széken,
vajon velem van, vagy eljött értem?

Sikamlós testén fekete ruha,
ha megérkezik, menten szűk lesz a szoba.
Félek tőle, néha várom,
jön-e, hogy elűzze magányom?

Akkor talál rám, mikor más nem,
de vajon csak játszik, vagy tényleg látja a szem?
Tudom, hogy néz, de arc nélkül,
 eltűnik gyorsan, ha szívem rezdül.

Sötét kalapját örökké hordja,
hogy lelkemnek ne legyen nyugta.
Ki lehet ő, aki itt van velem,
de kámfor lesz, ha tele a terem?

Játék ez, egy sötét fullasztó tánc,
élet és halál, maga a románc.
Borzongató leheletét magamon érzem,
fekete pillantásától megsűrűl a vérem.

Jó ő, vagy maga a gonosz,
ki minden lépésemet lenyomoz?
Segít vagy árt nekem,
talán ő lenne a végzetem?

Sötét testén a ruha már oszlik,
lelkének sugarát megőrzöm élethosszig.
Csak bámulunk egymásra némán,
amott a foszlott, halott alak, itt a vénlány.

Otthonom

Otthonom a Bakony édes zöldje,
hol a magyarnak nemzetiszín a szemfedője,
itt élem az életem,
s majd lelkem tovaszáll a bérceken.

Magyar földnek lángoló ege,
s vérrel öntözött mezeje,
minden rögje értem kiált:
Borulj le kebelére, halld őseid szavát!

Álld ki az ellen viharát,
pislogd ki a hatalom szemedbe szórt porát,
ne engedj a nép özönének,
valld magad az igaz magyar hit őrzőjének!

S ha majd az idő az édes földbe temet,
legyen szellemed nyugodt: tettem eleget.
Talán lesznek majd, akik követnek,
s Hazámnál semmi mást jobban nem szeretnek!

Jelige: HONORITAN

Az összeköttető

Mindannyian ismerünk okkultizmussal foglalkozó embereket, amatőr szinten ez kimerül a napi horoszkóp elolvasásában, azok azonban, akik profi szintre szeretnék emelni eme földöntúli tudások mérhetetlen ismeretét, iskolákat végeznek, okleveles kuruzslóként emberek százainak biztosítják egyedülálló szolgáltatásaikat. Hogy ezek az emberek mennyire értenek a dolgukhoz, azt nem az én tisztem megítélni, ám nem szeretnék elsiklani azon emberek képessége felett, akik születésüktől fogva a kiváltságos párak közé tartoznak. Azok közé, akik valóban képesek érzékeléseiket meghasítván síkok közti kalandozásokra. Ezeket az embereket a mai ember médiumoknak bélyegzi, habár Edwin esetében a történet sokkal profánabb, mint azt elsőre hinnénk. Edwin a legnagyobb mágusok közé tartozik. Víziói betekintést nyújtanak a jövő történéseibe, elméje a valóság és a szellemvilág közt ingázik. Olykor előfordul, hogy véletlenszerűen transzba esik, ilyenkor fontos, hogy ne küzdjön a nagyobb erőkkel, mert feltehetőleg üzenni akarnak valamit. No persze, olykor megesik az is, hogy a nagyobb erők elunják magukat, ilyenkor rohamokba hajszolják a mestert, és azon hahotáznak, milyen mókásan ropja. Egyszeri emberként bizony megirigyelhetnénk Edwin képességeit, ám ne gondoljuk, hogy az éremnek csak egy oldala van, Edwin rendesen megülte böjtjét különleges életvitelének. Tizenkét évesen az erdőben bóklászott, amikor egy kis tisztáson különös növényre lett figyelmes. Edwin kíváncsi gyerek volt, megkóstolta a csattanó maszlagot, amitől úgy megcsattant, hogy azóta is maszlagokat beszél. Évekig magába fordultan járta a vidéket, faluról falura járt, az emberek azonban felfigyeltek rá. Ahol ő megfordult, ott valami titok napvilágra került, beszélt ő halott férjekkel, nyugtatott már pityergő özvegyeket, sőt, egyszer még a világvégét is megjósolta- igaz, addig még röpke kétszázötven éve van az emberiségnek. Edwin azóta szakállas mesterré avanzsált gyógyító-sámánmágusként tengette napjait, legkülönfélébb problémákkal fordultak hozzá a világ minden tájáról. Egyszer történt, hogy egy tehetős ember felkereste a mester sátrát. Ahogy belépett, rögtön megpillantotta Edwint, aki kifordult szemekkel ült a földön, kezét combjain pihentetve. A férfinek majd kiugrott a szíve, szinte sokkolta a látvány. A sátorban körös-körül füstölők égtek, mindenfelé faládák vették körül, bennük kétes identitású növényi származékokkal. Tett egy lépést a mester felé, aki erre azonnal magához is tért. Fürkészően vizslatta vendége arcát, mintha csak előre tudná a kérdéseket.

• Isten hozta, Uram! Vagy szellemek, esetleg démonok! Hamarost elválik. Miben segíthetek?
• Edwin mester, önnek igen jó híre van ebben a szakmában. Egy égető kéréssel fordulnék önhöz, melyre csupán remélni tudom, hogy megoldást kínál.

A nagyhírű mágus kimérten bólintott egyet, majd helyet kínált vendégének.

• Edwin mester! A feleségem három hete távozott az élők sorából. Jó asszony volt, ám a halál, mint azt tudjuk, nem válogat. Üzleti karrierem során mondhatni ő volt a jobb kezem, a titkárnőm, az intéző. Az ő mobilján fogadtuk ügyfeleinket, és az ő mobilján volt minden információ, amire a kis vállalkozásunk épült. Ma már bánom, hogy nem készítettem másolatokat, de ez most már eső után köpönyeg! Mikor agyonverte a szerencsétlent az áram, éppen egy rendkívül fontos hívást vártam, egy sorsfordító üzlet lebonyolításáról lett volna szó. Kimondhatatlanul szükségem van arra a kontaktra, de uram, a telefon zárolva van!    Ezért fordultam önhöz! Képes lenne-e szóra bírni a Julist, és ha igen, megkérdezné tőle kérem, hogy ugyan mi a készülék PIN- kódja?

A mester megköszörülte torkát.

• Nos, uram! Hozzám többnyire a búcsúzkodás okán fordulnak az emberek, és bár tény és való, hogy képes vagyok a szellemek nyelvén beszélni, nem vagyok biztos benne, hogy…
• Uram! Megötszörözöm bérét, ha segít nekem! Segítenie kell! Kérem!

A férfi kétségbeesetten kulcsolta össze kezeit, szemeit kérlelően a mesterre szegezte. Táskájából elővett egy kis batyut, majd a mester felé nyújtotta. A mester belepillantott a batyuba, felcsillantak a szemei, majd elégedett pillantással átvette fizetségét. Mély levegőt vett, kántálni kezdett, kezével a levegőben hadonászott, miközben szemeit forgatta. A tízperces rituálét követően ismét vendége felé fordult, magabiztos mosollyal az arcán.

• Julis már egy jobb helyen van! Lelke megbékélt, nem nyugtalankodik többé földi hiúságokon. Tisztalelkű asszony volt. Szerette önt. Annyira szerette, hogy mobiljának kódja gyanánt azt a dátumot adta meg, amikor először találkoztak. Nem, uram, sajnos ez nem ilyen egyszerű! Hónap, napra pontosan! Mit hallok!? Ó, igen, Julis szereti önt! Hiányzik neki, és reméli, hogy jobb emberré válik! A földi javak mulandóak, ami igazán számít, az a szeretet, és a tisztesség! Térjen meg a helyes útra, uram, hagyjon fel káros üzérkedéseivel! Ön jobb ennél!

Jelige: Csillagfoszlány

 Csillagfoszlàny

   Egy vallomás volt csupán,

   Szivárvány-szilánkok fakuló vásznadon,

   S odaègett, hamuvá lett a pirkadó vágy.
 

   Árnymèlyen galamblábakba kapaszkodunk,

   A láb csonka, éppen úgy mint a  gondolat .

   Csak sírásunkat èrtjük , magzatok az abortuszklinikán, 

   Csupán èles fèmek, mikhez hozzászoktat az idegen kèz,
   Ès egy örök szálka, ami nyelvünkbe fúródott .

   Feltámadt a gondolat ,ismeretlen cèlokra èbreszt,
   De ragyoghat-e mèg be Hold földtelen egeket ?

*****************

Fekete esernyők

   Fekete az ég, sötétlik a világ,
   Még sötétebbek az esernyők,
   A Szent mise után.
   Gyóntalanul távoznak,
   Az eső mosná le piszkukat,

   De inkább fekete pajzs alá rejtik,
   fájdalmas, bűnös múltjukat.

---------------

Emlék

   Egyedül fekszem az ágyon, majd lassan álomba mèlyedt  szemem kinyílik, 
   s kezem, ilyedten a nyakamhoz ér.

   Púpos, fájdalmas kèk fènyek, mik règi fojtogatás nyomai,
   s most  szerelmem ajka érinti meg.

 
   Nem fáj.

   Éget a csók a bőrön át ès forrasztja a  règen belevèsett fájó nyomok hangjait.

Jelige: Rigófüttyös

SZÜLETNI A FACEBOOKON

    A János Vitéz nyitányát idéző, forró augusztusi nap volt. Tüzesen sütöttek a nyári nap sugarai, vörösessárgára perzselve a füveket, a leveleket. Zöldmintás gyíkok sütkéreztek a forró, fehér köveken, hallgatva a patakpartra kiült, alacsonyabb kasztba tartozó rokonaik brekegését. A pataknak néhány fiatal fűz adott hűs árnyékot. A patakmentén száraz, cserepes földút futott. Az útba úgy száradtak bele a tavaszi traktornyomok, mint kőbe az ezeréves kagylóházak. A tanyától a kis patak partja egy fertályóra lehetett. Persze nem mindenkinek. De Sanyika és Lackó fürge lábacskái hamar odaértek a kis fahídhoz.  Tarisznyájukat a hídlábhoz dobták, aztán két oldalt a híd közepére álltak, felkönyököltek a szálkás deszkákra, elrugaszkodtak lábaikkal, és felhúzták magukat a korlátra. Fejük átbiccent a híd felett, s már jól látták a sebes patak vizét. Fürkészték a patak sodraiban úszó apró rákokat, és szapora csíkokat. Gyorsan megunták ezt a bámészkodást, mégis mindig, minden alkalommal belekukkantottak a mederbe, mintha felelősséggel tartoznának az abban rejlő különös világért. Aztán elkezdődhetett a kaland. 1966 augusztusa volt. Ebben az időben, de talán még jóval azután is, minden valamirevaló kölyöknek volt egy titkos búvóhelye. 

   „Figyelj csak!” – szólt Lackó miután lemászott a hídkorlátról, s izgatottan a tarisznyájához futott, amit néhány perce olyan hanyagul vetett a földre. Mindketten a bugyor fölé emelkedtek, s Laci kikerekedő mosollyal egy Zenit 3M típusú orosz fényképezőgépet húzott ki a batyuból. „Ahogy ígértem…”- mondta, „most már megörökíthetjük a bunkerunkat”. A két nyolcéves elindult az aszályos göröngyökön lépkedve a kukoricás felé. Botladozva kutyagoltak, míg az út újra elvált a patakmeder vonalától. Ott hirtelen irányt váltottak, és bebújtak a nyúlánk kukoricalevelek közé. Jól tudták már, hogy a hó közepétől vágják a tengerit, ezért aratás előtt még utoljára meglátogatták a rejteket. Toronyiránt a közepéig. A közeli falu katolikus temploma a dombra épült, így jól látszott, még a sűrű kukoricadzsungelből is. Csak fel kellett ugrani néha, hogy jól lássák az irányt. Egy- egy karcolás az éles levelektől ilyenkor belefért a kirándulásba. Ezernégyszáz lépés- ennyit szokott számolni Sanyika.

   Radó Béla 22 éves lett azon a nyáron. Apja a kukoricacsősz gyakran megkérte fiát: ha ráér, járjon ki helyette a földre.  Béla nagy örömmel tett eleget ezeknek a kéréseknek, bízott benne, hogy egyszer nyakon csípi azt a két szemtelen suhancot, akik folyton letapossák a termést. „Jó volna elkapni őket, még a betakarítás előtt”- gondolta, hiszen oly sokszor túljártak már az eszén. Tudta, hogy a két csirkefogónak van egy búvóhelye valahol a termő mélyén, de még sosem tudta tetten érni őket. A magasles tökéletes kilátást nyújtott a kukoricatáblára. Szélcsendben csak ott mozgott a növény, ahol csapás érte. Még kukker sem kellett hozzá, csak két éles szem, hogy a tilosban járókat lebuktassák a hosszú szárak. Béla pupillái a távolba ragadtak. Éberen várták az apró rezzenéseket a horizont alatt, a termés árulkodó hajlongását. A látóhatár felett ugyanúgy, mint ő, talán egy vándorsólyom kémlelte halk vitorlákkal a tájat. Csapdába esik-e a két kisegér? Béla tekintete lassan fordult balról a nyugati irányba, amerre az út elválik a patakfolyástól, a szomszéd falu templomtornya felé. És megmoccant a kukoricatenger.

   „Ezernégyszázhatvan”- lihegte ki Sanyika, mikor a szűk és éles ösvény előtt megnyílt végre a menedék. Néhány négyzetméteren puhára taposott kukoricaszárak és levelek. A bunki egyik oldalán két tuskóból és egy fenyőlécből összeeszkábált padocska. Mellette a sarokban egy farekesz, teli fegyverekkel: csúzlik, íjak, nyílvesszők, és egy rajzolt térkép az idevezető útról. Szemben, a másik sarokban fellazult föld, és egy kis ásó. Lackó egyből munkához látott, és egy kis fémdobozt kapart elő. A dobozban gatyagumi, spárga, bicska és gyufa volt, és egy fél doboz Fecske. A cigarettát édesanyjától csente el egy pár hete. Fáradtan a tákolt padra huppantak, szakszerűen meggyújtották a füstölnivalót, és némán pöfékelni kezdtek, mint akik jól végezték dolgukat. A csendes meditációt követően tarisznyájuk felé nyúltak, hogy kicsomagolják a szüleik által bekészített finom uzsonnás szendvicseket. Ekkor akadt Lackó tenyere a masinába. „Előbb a képek!”- kiáltott fel ünnepélyesen, s már húzta is elő a tatyóból apja orosz gépét. „Állj a bejárathoz!”- adta le az instrukcióit Lacika, és azon nyomban Sanyika kezébe adott egy csúzlit. „Célozz a kamera lencséjére!”- kérte, és már kattant is a gép egyszer, és megint. „Harminchatos a tekercs, még tudunk csinálni hármat. Most te jössz!”- intette társát a Zenithez Lackó, aki most kényelmesen elfeküdt a padon, tarisznyáját a feje alá gyűrte, türelmesen pózolva a csoda találmánynak. „Katt” és „katt” és „zörr”. Az utolsó kockát már nem volt mód ellőni. Egy nagyot zörrent a kukorica valahol a közelben. Ebben a kánikulában a vadak nem szívesen mozognak, így a két fiú jól tudta, hogy egy idegen közeledik. Vagy ami még rosszabb, nem is idegen, hanem az öreg csősz fia.

   „Azt a leborult…”- káromkodott visszafojtott torokkal Béla, mikor egy nagydarab földbuckába botlott, s elhasalt a kukoricásban. Ez idáig olyan nesztelenül haladt a fiúk csapása felé, s mikor már majdnem célba ért, mikor már éppen elérte volna a helyet, ahol alábbhagyott a „préda” mozgása, elbukott. Érezte, sőt tudta, hogy megint megriasztotta a vadat, és újabb vak hajsza következik a sárga labirintusban. Pár másodpercet lapult még, s hagyta, hogy a borotvalevelek a tenyere húsába vágjanak, aztán bemérte a távolodó csörtetés zsivaját, s mint egy veszett, éhes farkas a nyomába szökött. Csak a fülére hagyatkozott. Nem látott mást csak a szemébe csapó kukoricaszárakat, és a félrehajló kukoricacsöveket. Nyáladzva, tébolyodottan rohant a menekülők zaja után, új ösvényt törve maga előtt az irdatlan málérengetegben. Esett- kelt, azzal sem törődött, hogy a szilánkosra aszott föld a térdét és könyökét zúzta, a levelektől karcolt arcát a verejték csípte. Esztelen rohant az áhított zsákmány mögött, de a két gyermek vágtája egyre távolibbnak tűnt, mígnem teljesen elnémult előtte a kukoricatábla. Csapzottan vonszolta ki magát a földútra, és csüggedten az izzó napkorongba nézett, hogy azt se tudja, mitől könnyes a szeme.

   Eljött a várva- várt nap, Luca tizenkettedik születésnapja kettőezer- tizenhat szeptemberében. A kislány sok vendéget hívott meg az ünnepi torta köré. Ott volt a szomszéd kislány, mint a legeslegjobb barátnő, ott voltak a legfontosabb osztálytársak: Réka, Kata, Zoli és Imi. A szülők mellett a tágabb család is tiszteletét tette a jeles napon: keresztapu, keresztanyu, nagynéni és nagybácsi, és természetesen az imádott nagypapa, a hetvenkét esztendős Bélapó. Luca nevezte el így a Télapó után, mikor 10 évesen rájött a csalárdságra, hogy Béla nagypapa öltözött be minden decemberben a kedves ajándékhozónak. Az öreg zavartan tátogott csak, mikor a vendégek a szikrázó torta körül elénekelték az unokának a „Boldog születésnapot”, természetesen angolul. A sikolyt sem nagyon értette, ami a kislány torkából akkor szakadt ki, mikor kicsomagolt a dobozból valamiféle iPhone-t, vagy micsodát. Aztán sorra jöttek az érthetetlenebbnél érthetetlenebb ajándékok, „külföldi nyavalyák”. Semmit sem értett, mégis mosolyogva figyelte Luca kicsattanó örömét. „Gyere Bélapu, mutatok valamit!”- ragadta kézen az öreget a kislány, és vonszolta a szobája íróasztaláig. Ott felnyitott valami laptop nevű szerkentyűt, ami olyan, mint a televízió, csak vékonyabb. Nyomogatott rajt néhány gombot itt és ott, majd megszólalt: „Látod, ez az idővonalam.” Lázasan tekergette a kis dobozt, amit ő csak egérnek hívott, s mint egykor a diavetítéseken, sorra futottak lefelé a színes képek és feliratok. „Állj!”- csapott rá magából kifordulva Luca kezére a nagypapa, szemeivel élesen koncentrálva a képernyőre. Luca mutatóujja remegve állt meg a mókuskeréken, mikor a monitor közepén egy fekete fehér fotó mutatta magát. A fényképen egy fiatal fiúcska állt, kezében csúzlival éppen Bélapu szeme közé célzott, körben mindenütt száraz kukoricaszárak. „Ő az osztálytársam, Imi apukája, Sanyi bácsi egy régi fényképen.”- suttogta remegő hangon az unoka. A fotó felett egy felirat volt: „Ossz meg ismerőseiddel egy tizenöt évnél korábbi fényképet magadról!” Béla arca eltorzult, ujjai görcsbe rándultak, s háborodottan kapargatta a képernyő falát: „Most megvagytok!”

   Radó Béla, hetvenkét éves nyugdíjas egy kis segítséggel egy kisvárosi internet kávézóban regisztrálta magát a Facebook nevű közösségi oldalon, és a kék kukoricatáblán folytatta a hajszát, ami ötven éven át, sosem hagyta nyugodni.

***************

CREDO, QUIA ABSURDUM

   Egyszer volt, hol nem volt… egy vállalat. Egy vállalat hatalmas fehér dobozokból összeépítve, ahol a dobozok mindegyike egy- egy különálló üzem vagy raktár volt. Minden doboz számtalan alkatrésszel, készáruval volt megpakolva. Az óriás gyár óriás üzemeiben nagyon aprócska emberek dolgoztak. Ezt a rendet, csak néhány kivétel borította fel, például Gergely úr.

   Gergely úr, a kimért, a szigorú, ám igazságos vezető. Akinek irányítása alatt az üzemegység elképesztő számokat produkál. Gergely úr a vállalati mutatószámok őrangyala, a nagy tudású munkaszervező, a „kihaőnem” menedzser. Gergely úr, kinek ötletei millió dollárokban mérhetők, a pótolhatatlan szakember. Bizony, Gergely úrról ódákat lehetett, és kellett zengeni. A gyártósorok apró munkásai között járt- kelt ez az óriás; felügyelte a munkát, ellenőrizte a fegyelmet, és félreérthetetlenül megkövetelte a munkautasítások szigorú betartását. Ő volt maga az Isten… Nem. Több volt ő annál: ő volt maga a Szabvány. Mindent a termelés mögé helyezett: munkaközi szünetet, szabadságot, családot, más szabadságát, más családját, más egy szál cigarettáját… Maximalizmusát örök elégedetlensége táplálta.

   A vállalat, ahol a sok kis jelentéktelen porszem között a nagy Gergely úr irányította és felügyelte a műveleteket, egyszer használatos személygépkocsikat gyártott. Revolúció volt a javából. Percenként jöttek a megrendelések a csoda járgányra. Az autókat már a gyártósoron megtankolták a megfelelő üzemanyaggal, majd a szerelősor utolsó állomásán örökre lezárták a tartályt. A kocsival tehát csak addig lehetett közlekedni, amíg a benzin vagy gázolaj kitartott. Amikor az üzemanyag elfogyott, az utasok kiszálltak és sorsukra hagyták a járművet, de csak miután, felhívták a megadott telefonszámot, hogy későbbiekben a „roncs” elszállításáról gondoskodni lehessen. Az autót kétféle kapacitással lehetett megvásárolni: kis- és nagy távolságra. Özönlöttek az igények. Aki féltette saját autóját egy-egy kiszámíthatatlan, rázós útra, vagy akinek valamiféle takargatnivalója volt, az már is vásárolt ebből a kiváló termékből. Üzleti szempontból pedig kész főnyeremény volt, hiszen a „roncs” általában kilencvenkilenc százalékban újrahasznosítható volt.

   A növekvő igények, az égbe szökkent termelési mutatók új helyzetet teremtettek a vállalat életében. A rendelkezésre álló munkaóra kevésnek bizonyult az új gyártási tervekhez, megugró megrendelésekhez képest. Sokan aggódtak volna hasonló helyzetben, akik már előre látni vélték az innováció végét, a lefelé bucskázó görbéket, akik előre hallották az elégedetlen vevői tömeget, a fogyhatatlan vásárlói reklamációt. De ennél a vállalatnál, ahol olyan ember, sőt titán tartotta hátán a vállalat fejlődésének sorsát, mint Gergely úr, nem voltak ilyen pesszimisták. Izgatottan várták a következő meetinget, gondolván arra, hogy a cég megmentője bizonyára előrukkol valami újító ötlettel. Így is lett. Gergely úr tanácsára bevezetésre került a „perpetuum mobile” munkarend. Azután ő maga, hipnotikus magabiztossággal magyarázta el a vállalat jelentéktelen, aprócska dolgozóinak az azonnali változtatások szükségszerűségét, a visszafordíthatatlan helyzet generálta kötelező intézkedés jelentőségét. Szavait úgy ette a jelentéktelen hallgatóság, mint ahogy a kenyérdarabra rávetődnek az apró halak. „Mekkora ember!”- bámultak. „Mekkora ötlet!”- ámultak. És a nagy férfi árnyékában most még kisebbnek érezték magukat. Csoda, hogy ezek a parányi, piciny lények akkora tapsvihart tudtak generálni, hogy maga Gergely úr is zavarba jött tőle beszéde végén. Mindenki ujjongott és a tenyerét csapdosta. Mindenki, kivéve egyet.

   De ki ez a Kovács, és hogy jön ő ehhez? Éppen ő, aki ráadásul a legjelentéktelenebb, a legtörpébb mindközül. Hogy mer csendben maradni az ováció idején? Hogy mer búslakodni, az öröm idején? Hogy van pofája fellázadni, kételkedni Gergely úr próféciáival szemben? És a legfontosabb kérdés: hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni saját maga mocsarában? Szégyen. Ám Gergely úr ismét bizonyságot tett feljebb valóságára, felbecsülhetetlen méltóságára. Kiszúrta a tűt a szénakazalból, s szárazan, csak annyit mondott: „Kovács, maga jöjjön az irodámba!”

   Szegett fejjel követte Kovács az óriást. Arcára ült a sárga blamázs, így sétált keresztül a hatalmas irodán, át a lábtörlő, majd a szőnyeg alatt. „Üljön le!” – szólt a géniusz a töpszli emberkének. „Igyon egy kis vizet, és bökje ki, hogy magának meg mi a problémája!” Kovács belemászott a pohárba, leúszott néhány hosszt, hogy félelmét levezesse, majd reszketve, ázottan mesélte el a nagy embernek, hogy jelentéktelensége, egy jelentéktelen faluban, egy még jelentéktelenebb falumúzeumot vezet. Jelentéktelen szabadidejét arra fordítja, hogy jelentős összegeket áldozva, jelentéktelen tárgyakat, emlékeket gyűjt össze a település jelentéktelen történetéről. Elhanyagolható erőlködéseit, lényegtelen figyelem övezi. Mégis beleszerelmesedett ebbe a csekély foglalatosságba, és ha valóban bevezetik a „perpetuum mobile” munkarendet, akkor haszontalan élete, még haszontalanabbá silányul. Gergely úr önfeláldozóan hallgatta végig a mütyürt, s adta remek életének becses két percét a beszélgetésnek, melyet megcáfolhatatlan nyilatkozata zárt rövidre. És persze Gergely úr nem lett volna ott, ahol, és nem lett volna az, aki, ha nem értette volna meg a kis Kováccsal, hogy vacak életének egyetlen értékes momentuma, a cég szerelősorán eltöltött idő. Minden más, amivel munkaidőn kívül próbálkozik a kis ember, satnya és fabatkát sem ér, eltörpül az egyszer használatos autók gyártása mellett. A vezető rávilágított arra is, hogy a piciny Kovács, milyen felelőtlen, hűtlen cégéhez, s egyébként pedig, hogy veszi a bátorságot veszélyeztetni a termelést önző és kicsinyes vágyai miatt. Kovács alázatosan hallgatta, és ha lehetett, most még apróbbá zsugorodott szégyenében. Gergely úr szónoklatát befejezvén, jobb szeme elé egy hatalmas nagyítót fogott, az összezsugorodott beosztott fölé emelkedett, mint egy óriás felhő, s lassan és artikuláltan Kovács képébe üvöltött: „Megértettük egymást?”

   A borsszemnyi emberke megvilágosodott. A nagy viharfelhő alatt ráébredt végre, hogy minden, a falumúzeumra szánt idő, pénz és energia, felelőtlen pazarlás volt csupán. Hogy jellemtelensége majdnem a szakadék szélére sodorta a vállalatot. Elhatározta, hogy mindent rendbe fog tenni. Még aznap lelakatolta a falumúzeum ajtaját, ablakait bedeszkázta, a nyitva tartás táblát leszerelte, s nagy fehér krétával a ház falára írta: „örökre zárva”. Ezután boldogan aláírta munkaszerződésének módosítását, jóváhagyva az új „perpetuum mobile” műszakrendet.

   Néhány nap múlva egy jelentéktelen kis faluba egyszer használatos személyautó gördült be. Megállt egy elhanyagolt, viseletes parasztház előtt. A GPS koordináták ezt a leharcolt épületet jelölték ki célállomásnak. A vadonatúj járgány hátsó üléseiről izgatott, kacagó gyermekek ugráltak ki, elöl pedig fiatal nő és férfi bújt ki a karosszéria közül, szintén várakozástól ittasan. Feltüzelt lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott. Szinte kórusban betűzték a ház falára írt szöveget: „ÖRÖKRE  ZÁRVA „. Hiábavaló volt az utazás. Pedig annyi jót hallottak erről a kis faluról, s annak példaértékű múzeumáról, amit egyetlen ember hozott létre, épített fel a semmiből. Ami egyedülálló, ritka gyűjteménnyel bír, melynek értéke felbecsülhetetlen. Aprólékos pontossággal megalkotott időutazás a történelemben, lebilincselő történetek, látványos kalauzok, gondosan felújított, kicsinosított tárgyak, interaktív tudáspróbák. De már örökre zárva.

   A csalódott család lebillent ajkakkal ült vissza a csodaautóba. Gyújtás, kuplung és indítás. A motor köhintett egyet, majd elcsendesült. Újraindítás, de megint csak hiába. Kifogyott az üzemanyag. Valószínű, hogy gyártási hiba történt, s egy kis távolságra készített autót, nagy távolságú matricával láttak el. Apa, anya és gyermekeik dühösen hagyták ott a félreetikettezett járgányt, még a kezelési útmutatóban megjelölt telefonszámot sem hívták fel. „Csesszék meg!”- gondolták.

   Egy jelentéktelen kis falu, elhanyagolható, örökre lezárt falumúzeuma előtt ma is ott áll, egy jelentős forradalmi ötlet, népszerűségében felülmúlhatatlan, használhatatlan gépkocsi.

Jelige: Bagoly 01

Mi lehet a szivárvány végén?

       Bizonyára minden kis gyermeket izgat, érdekel ez a kérdés. Felmerül bennük, talán koboldok, manók, tán arany, tán kincsesláda lehet a szivárvány végén? Kiskoromban engem is izgatott ez a dolog, hogy vajon a színek hídja végén mi a csuda van? Éretlen gyermekként elindultam megkeresni a szivárvány végét, de nem találtam meg, s ma sem tudom, hol van, mi van ott.

     Egy szeszélyes őszi reggelen kezdődött minden, úgy tíz esztendős lehettem. Pontosan jól emlékszem rá, hogy szünet volt az iskolában. Ezen a reggelen a papa mindenkit riadoztatott, hogy kezdődik a reggeli, mely nem állt másból, mint kalácsból és tejből, mint mindig. Sokszor hálátlan voltam, evégett, hogy már a könyökömön jön ki a kalács, meg, hogy Kalácsék lehetne a családnevünk. Papa erre annyit mondott: - Ha nem tetszik, ne edd meg!

 Aztán én megettem mindig, mert nem volt más. Ma, már ha így belegondolok, szerencsés voltam ezzel a kalács dologgal, mert az 1970- es években sok ember nélkülözött. Reggeli után közösen televíziózásba kezdett a család. A piros kicsi tévé előtt mindennap megnéztük az időjárás jelentését is. Gyerekfejjel, nem tudom miért, nem hittem a meteorológiában. Úgy gondoltam, hogy én jobban hiszek Lilinek, akit a befőttes üvegben tartottam. Ennek a zöld levelibékának nem volt egyéb lakhelye, mint az üveg. Nem volt benne más, mint pár harmatos falevél, és egy összeeszkábált kicsi falétra. Nekem Lili volt az időjósom, benne bíztam, emiatt nem is figyeltem a televízió előrejelzését. Lili aznap reggel felmászott a kis létra tetejére, ami azt jelentette, hogy aznap esni fog az eső. Papának a televízió azt jósolta, hogy verőfényes napsütésre készüljenek a polgárok, pont akkor, mikor az én békám a létra tetején ücsörgött.

-No majd meglátjuk kire érdemes hallgatni, nemsokára kiderül - kacagott egyet papus.

Mivel jó idő ígérkezett, sütött a nap, kezdtem csalódni Liliben. Mama megengedte, hogy áthívjam a barátaimat hozzánk. Éppen a tornácon játszottuk a szokásos játékainkat, mikor elkezdett cseperegni az eső.  Papus kiszaladt a tornácra, és mondta mindkét időjósunknak igaza volt. A tornácon a barátokkal uzsonnát majszoltunk, kalácsot és tejet. A történet elején nem mondtam, miért volt annyi kalács és tej nálunk. Mamus a helyi péknél dolgozott, s a kevés bére mellé mindennap kalácsot is hozott haza. Tejünk pedig azért volt sok, mert papa dúsgazdag rokonáé volt a tehenészet a közelben. Ő meg megszánta a szegény rokonokat, így mindig sok tejet adott nekünk, jószívű rokon létére. Az uzsonna elfogyasztása után figyeltünk fel arra, hogy az esőfelhők mögül kikandikál a nap, s a végtelennek tűnő eget egy színhíd íveli át, miközben az eső még mindig esett.

 –Hol lehet a vége a szivárványnak? – kérdezte egyik barátom elgondolkodva.

-Én úgy hallottam, a szivárvány végén rengeteg arany található - mondta a másik.

-Szerintem nincs is vége – legyintett, s cáfolta meg a harmadik barátom.

Én azt javasoltam, bizonyítsuk be, kinek is van igaza. Ezért elindultunk a szivárvány felfedezésére. Esernyő nélkül, csuklyát húzva a fejünkre barangoltunk a szakadó esőben követve a színskála útját. Már régóta sétáltunk, mikor a cipőnk olyan lett akár egy szivacs, minden vizet magába szívott. Sárosan, átvizesedve, fázva, de még mindig megrendíthetetlen lelkesedéssel bandukoltunk tovább, mikor belebotlottunk az idős Mici nénibe. Érdeklődött, mit keresünk kint ilyen időben. Mindent elregéltünk neki, s ő mosolyogva ezt mondta:

-Ma, sőt holnap sem fogjátok megtalálni a szivárvány végét.

-Szóval van vége? – kérdeztem.

-Van, persze, hogy van. Minden szivárványnak van vége. Rajtatok múlik, hogy mi van ott, ti alakítjátok ki azt – felelte szelíden az idős hölgy. Az öreg Mici nénire értetlenül néztünk. Gyermeki együgyűséggel, szemöldökünket összeráncolva pillantottunk először a szivárványra, majd Mici nénire. Olyannak tűnhetett, mintha haragudnánk kicsit rá. Pedig nem, persze, hogy nem, csak valahogy ebben a pillanatban nem szívleltük az idős hölgyet, mert nem kaptunk egyértelmű választ kérdésünkre. Egy kopott esernyőt nyomott a kezünkbe, majd haza küldött bennünket. Búsan és csalódottan vettük az irányt hazafele. Ekkor úgy éreztük, mintha csatából visszatérő vesztes lovagok volnánk. Elköszöntünk egymástól, s mindegyikünk hazament. Otthon sokat érleltem magamban a Mici nénitől hallottakat.

     Azt hiszem jó pár évnyi gondolkodás, elmélyülés kellett ahhoz, hogy megértsem, amit akkor az idős asszony mondott. Rájöttem, mekkora bölcsességet is adott át nekünk aznap. A szivárvány az maga az élet, és mindenkinek van egy saját szivárványa. Egyszer minden életnek vége lesz. S minden ember maga alakítja, hogy milyen színes, hogy milyen íves, hogy milyen fényes, hogy milyen tartós, s milyen hosszú a saját szivárványa. S az is tőlünk függ, hogy mi vár minket a színhíd végén…

*****************

Gondolkodom...

Most, hogy így bús komoran ülök

S az idő lassan pörög,

Gondolkodóba esek,

Gondolkodóba az életemen.

„ Az élet nehéz” - mondta apám

„Nehezebb is lesz” – cáfolta anyám.

Én pedig ezt hallgattam érdektelenül,

Most pedig lám itt ülök egyedül,

Mindig csak nevettem az okításon

S felkészületlenül értek nagy változások.

Miután két csillag az égen kialudt,

Egy árva gyermek minden éjjel egyedül aludt,

Egyedül aludtam az árvaházban,

Árváknak lettem én legárvátlanabbja.

Tíz évesen fel kellett, hogy nőjek,

Elmúltak ekkor a gyermekévek,

A pubertásban jött egy fuvallat

Világot akartam látni, én buta kamasz.

Megszöktem az intézményből,

Kitörtem a ketrecemből,

Több évig éltem itt- ott,

Többnyire csalásból-lopásból.

Nem egy karrier élet volt, tudom

De legalább volt hol laknom,

Aztán teltek- múltak az évek

Hol volt állásom, hol nem.

Hiába koldultam minden nap,

Kétszáz forintból egy ember jól nem lakhat,

Így e pénzt is dohányra költöttem

S ez okozta tüdőbetegségem.

Tegnap a mentő hozott a kórházba,

Az orvos mondta: „ Már nincs sok hátra! „

Most, hogy így bús komoran ülök

S az infúzió lassan csöpög,

Gondolkodóba esek,

Gondolkodóba életemen.

Jó volt nekem így élni eddig?

A küzködést, fáradozást semmibe venni?

Nem tenni egy picit is a holnapért?

Megváltozni mennyből néző szüleimért?

A hegyeket nem megmászni,

Csak mellettük elsétálni?

Elvenni mások tulajdonát?

Meghamisítani mások szavát?

Ez volt akkor az egyszerű,

Melyről azt gondoltam nagyszerű,

Pedig nem mindig az a nagyszerű,

Ami mindig az egyszerű.

Az élet akkor nagyszerű,

Ha nem csupán csak egyszerű.

Most döntöttem el, hogy változtatok

Ezen túl a nehezebb utat választom,

Ha az infúzió lecsöpög,

Egy nehezebb, de jobb élet köszönt…

Jelige: Angyal Bella

Boldogságom

Szemedben lángod

engem éget;

minden csókoddal

szívem véded.

Hidat vert

múlt, s jövő között,

midőn barátságod

szerelembe öltözött.

Arcod mosolya

lett vágyam éhsége;

szomorú napomnak

törékeny szépsége.

Csont soványan is kövér

boldogságom;

széttépve is egész

melletted világom.

********************************

Lángoló betűk

Betűkön keresztül

épül világom,

szavakkal tömve

nehéz hátizsákom.

A remény morzsáin

szépen élek,

míg egy borús nap,

darabokra téplek.

Múltam bélyege

vérző, nyílt sebem;

véremben alkohol,

remegj hát kezem!

Élethű tükör

minden kapcsolat.

Múltad emléke

hamis karcolat.

Megismerném magam;

vajha tehetném!

Ajtócsapódások közt

mérges teremtmény.

Marad a betű,

mozog, táncol,

rombol és épít,

amidőn lángol.

************************************

Rozsdás lánc

A köldökzsinór, mint rozsdás lánc

összeköt, akár a páros tánc.

Múltba zár, emlékkel takar;

szívemben szélfútta avar.

A szeretet bár ölelő,

mégis fájdalmat követelő.

A valóság mennydörgése

álmodott álmom szétesése.

Hideg lehelet, ajtó zárul,

cserébe gyermeked árvul;

s a jelen bár adna szépet,

szemem áldja a régi képet.

Jelige: Nekem az évszakok

Nyári memoár

Nyári éjszakán szívem dalra fakadt,
Emlékszem, hisz tekintetünk összeakadt,
Bánatod végül nekem adtad, majd
Mosolyoddal világom felforgattad.

Erőt adtál és térdre kényszerítettél,
Sosem hittem, hogy csupán szédítettél,
Gyáva, vagy végtelenül szerelmes?
Ki tudja, az elmúlt pár év keserves.

Reményt adtál és keresztre feszítettél,
Tudtam jól, te kevesebbet veszítettél,
Azt hittem, nem látom soha többé,
Kit magamnak akartam mindörökké.

Nyári éjszakán az idő épphogy lehűlt,
Emlékszem, hisz szemem szemedbe merült,
A füst íze csókoddal vegyült, majd
Mindent elvittél, magaddal együtt.

**

Mondd, merre jársz?

Mardossa a szívem, valóban fáj,
Árnyékot borít elmémre a vágy,
A várakozás méregként hat rám,
Hisz én teljes valóm neked adnám.

A valóság rideg, mondd, merre jársz?
Néha érezlek, majd hitem elszáll,
Amikor lelki szemem vele lát,
A Nyarat késő Őszként élem át.

Megőrjít már a végtelen talán,
Féltett titkod számomra egy talány,
S felemészt nappalon, éjszakán,
Míg a lélek belőlem tovaszáll.

Csak egyet kérünk ...:)

2018-ban támogassa az szja 1 %- felajánlással alapítványunkat!

GYERMEKJÓLÉTI ALAPÍTVÁNY

Adószám: 18733860-1-19